TŰZ
Tűz
Minden nap belehalunk
a végtelen tűzbe, amit felemel,
csak a test, csak az anyag választ el.
A kietlen űrbe nem zuhanhatunk,
többé nem, emlékszel ugye,
amikor a kezem a kezedből kicsúszott,
és a mélységben, a sötétségben,
a hideg űrben eltűntem tőled,
ezer és ezer évre.
Minden nap újjászületünk,
emészt a vágy, emészt a kétség,
az istentelen mátrix,
a látszat, a falak, a nagy semmi
ami kézzel fogható,
nélküled az egész egy megátkozott
színjáték.
Nem akarok többé játszani,
sakktáblán bábuként,
tehetetlen királynőként várni,
vajon megnyered-e a meccset,
itt nem veszíthetünk, többé már nem.
Már akkor megnyertük a játékot,
amikor találkoztunk,
már akkor eldőlt minden,
amikor először megcsókoltál.
A többi csak körítés,
értem én, mire vársz,
de az ego kegyetlen ördöge még
lesben áll, és figyel,
szelíditsük meg.
Az oltáron fekszem kiterítve,
szívem a mellkasomban lüktet,
nem áldozat vagyok, hanem ajándék,
fölém hajolsz, tombol a vágy benned,
érints meg, nem vagyok illúzió,
érted és benned létezem.
Eméssze el a tűz a sötétséget,
űzze el a látszat ördögét,
megadnám magam abban a percben,
amint az anyagban megjelennél.
Ha előttem állnál most,
remegne a lábam, a szívem mint
őrült száguldó vulkán, kitörne,
a szemed beszéljen, a tested a testemben,
a lelkem a lelkedben,
már nem tudom elválasztani,
mikor vagyok te
és mikor vagyok én.
Emelj fel az oltárról,
szoríts magadhoz,
nyugtass meg, mint egy gyermeket,
ringass el a karodban minden éjjel,
suttogok majd neked, szeretlek,
szeretlek, szeretlek.
Az arcodról lecsókolom a könnyeket,
amiket én okoztam, begyógyítom a sebeket,
ahogy te az enyémeket gyógyítod,
évek óta, ezer és ezer évet kárpótolva,
a tűz legyen fénnyé, melegítsen,
ne égessen meg minket többé.
Itt vagyok neked.
Eszter
2018. január 25.