A Jégkirálynő meséje
Kicsit másképp

Egyszer, sok ezer évvel ezelőtt a démonok felvittek az égbe egy hatalmas hamissággal és gonoszsággal, becsvággyal teli tükröt az égbe. Összetörték és a tükörszilánkok az emberek szemébe hulltak. Senki nem látta többé a másikban a jót, a szépet, az emberek szívében szárba szökkent a harag, a csalás, a félrevezetés, a kapzsiság és a szeretetlenség.

Volt egy leány és egy fiú, akik nagyon szerették egymást. Azonban az ő szemükbe is belefúródott a tükör egy-egy szilánkja, és onnantól már nem látták a valóságot. Csak a félelmet és a haragot. Jéggé dermedt a szívük.
Egy nap a fiú elhagyta a leányt és messzi földre ment, a maga illúzióit kergetve. A leány olyannyira sírt utána, hogy a szeméből a könnyek kimosták a szilánkokat, és a fiú keresésére indult.

A Jégkirálynő várába vezetett a hosszú útja, ahol megpillantotta a fiút a Makacsság Termében jégbe fagyva, ahogy a maga illúzióival játszik. Remegve a hidegtől, odament a fiúhoz, és elé térdelve kérlelte..
- Én vagyok.. hát nem ismersz meg?
A fiú kábán nézett rá.
- Nem tudom ki vagy, de hagyj békén.
- Hát nem fázol? Nem érzed, hogy itt olyan hideg van? Üres ez a terem, nézz körül!
A fiú ingerülten szólt rá.
- Nem hallottad? Menj el! Nagyon jó itt nekem! Mindenem megvan!
A leány már sírt..
- Kérlek... kérlek gyere velem... engedd, hogy átöleljelek, és felmelegítsem a fagyott szíved..
A fiú felpattant és ráordított a lányra.
- Tűnj el innen! Engem ne öleljen senki! Többé nem akarok érezni semmit! Nem akarlak látni többé! Akárki is vagy, idegesítesz!

A leány nem tehetett mást, mint sírva elment vissza oda, ahonnan jött. Sokáig kérlelte Istent, hozza vissza neki a fiút, a fiú ismerje őt fel és dobja el az illúzió láncait.
Sok idő telt el. Közben a világ egyre hamisabb lett. Az emberek egyre haragosabbak. Voltak már néhányan, akiknek a fájdalma erősebb volt az illúziónál, így az ő szemükből is kiestek a szilánkok. Ők már tudták, mi a szeretet, és elindultak, hogy rendbe tegyék azt, amit annak előtte elrontottak.

A leány egy nap úgy döntött, nem vár tovább. Keserű könnyeit letörölve, kiegyenesítve vállát, tovább indult az élete útján. Talán talál egy másik fiút, akinek a szíve nincsen jégbe fagyva...

A fiú a Jégkirálynő termében, a csendben végül meghallotta lelke szavát. A Jégkirálynő hamis szavainak nem hitt többé, amik arról szóltak, az olyanok, mint a leány, csak elvárásokkal, követelőzésekkel és önzéssel magukhoz akarnak kötni egy másik embert. A fiú túlságosan fázott a Makacsság Termében. A lelke kezdett kiolvadni a jég alól, a szíve lassan kezdett felmelegedni. Eszébe jutott, ki is ez a leány, akiről a Jégkirálynő beszélt. Az a leány, akivel valaha annyira szerették egymást.
Könnyei megindulva patakzottak az arcán, és elindult, maga mögött hagyva a jégvárat, hogy megkeresse a leányt. Bármeddig is tart. Bármi áron.
Ment a leány után, követte a szíve hangját. Az angyalok kísérték a lépteit.

A leány azonban már nem volt ott, ahol utoljára együtt voltak. Kérdezősködött a fiú, vajon merre lehet. Szívét vasmarokra fogta a kétségbeesés. A leány nem várta meg... elment mással...

Azonban a fiú nem adta fel. Tudta, hogy a leány végül meghallgatja majd, ha megtalálja. Hiszen az ő szíve nincs jégbe fagyva és a szemében nincsenek tükörszilánkok.

Végül megtalálta a leányt. Egyedül volt a Magány Várában, szívében, lelkében nyugalom volt, de hiányzott neki a fiú.

Ahogy belépett a várba a fiú, a leány rögtön megismerte. Szíve hevesen dobogott, de nem mutathatta ki, mert attól félt, ismét megtörténik ugyanaz...
- Oly sokáig kerestelek.. - mondta a fiú, szinte suttogva.
- Hát.. megtaláltál. - mondta a leány. A lelke mosolygott, de az arca hideg maradt.
A fiú szomorúan nézett rá.
- Tudom, hogy sokáig távol voltam. Nem hallottalak, amikor hozzám szóltál.
- Már mindegy. Jó ez így. Megváltoztam. Nélküled is tudok élni. - mondta a leány, olyan közönyösen, hogy a fiú szíve összefacsarodott.
- Mondd, hogyan tehetném jóvá?
- Idáig eljöttél utánam. Már jóvátetted. De még nem merek hinni benned.. bennünk. - a leány szemében végre megjelent egy könnycsepp.
A fiúban feltámadt a remény.
- Hogyan közelítsek hozzád? Tudom, hogy nem lesz könnyű. Sokat bántottalak.
A leány meghatódva nézett rá.
- Én is sokat bántottalak. - lehajtotta a fejét. - De visszajöttél. Talán van még esélyünk...
- Mondd, mit tegyek? - kérdezte a fiú.
- Légy őszinte hozzám, de legfőképp magadhoz. És akkor minden rendben lesz. A mi szemünkben már nincsenek szilánkok. Érezni fogom, mindig, ahogy most is, hogy önmagad vagy. Maradj is önmagad. Én is az vagyok és leszek. Ezt megígérem neked. Ne bántsuk egymást többé.

A Magány Várában ekkor arany fény gyúlt.
Minden termét betöltötte és a zárt ajtók és ablakok kinyíltak.
Az Szeretet Vára lett, és körülötte akkora lett a fény, hogy minden virágba borult.

A Jégkirálynő vára elolvadt, mint minden illúzió, ami csak addig tart, amíg azt a szeretetlenség jege táplálja.

Eszter