Hosszú volt, végtelen, kietlen sötét a lélek labirintusa, 
de mégis, mintha egy nap se telt volna el azóta,
hogy elindultál a zegzugos folyosókon,
kincs után kutatva, életet keresve,
valódi életet, melynek nem hamis gyöngyök a kellékei, 
valódi szerelmet, és éppen oda érkeztél,
ahonnan elindultál - egy nap se telt el,
de mégis, 
mire körbejártad a labirintust, kibontottad a szárnyaid,
más lettél, kész vagy belépni a boldogság kapuján.

Mint egy hatalmas fénykör, mely átíveli a ragyogó Univerzumot,
üstökösként léptél át az új életedbe,
mégis félsz - mondd mitől? hiszen ami előtted van
az voltaképp a tiéd, soha nem volt másé,
a próba lényege éppen ez: átveszed-e a jutalmat a túl sok könnyért,
és elhiszed-e, tiszta szívű vándor,
a boldogság kapuján túl szeretet van, szerelem várja jöttödet,
mintha egy óra sem telt volna el azóta, hogy elmentél.

Megtörténik. Mindenképp.
A próbát kiálltad, a kincset megtaláltad,
mégis az ember oly nehezen tud felengedni,
ott, ahol már forróság van, és nincsen jég,
még mindig fázni fog, ettől fél, 
és ha túl nagy a tűz, megperzseli - gondolja, 
nem ismeri a tűz elem természetét,
a tűz teremt, életet alkot, a régit kisöpri, az újnak helyet csinál,
a tűz termékennyé teszi mindazt, ami a boldogság kapuján túl vár, 
a tűz körbeölel majd, újjászületsz, 
még ennél is jobban, igen, 
a boldogság természetes, 
a boldogság a tiéd.

Eszter
2018. július 25