FEKETE PÉNTEK

MINDENKINEK MEGVAN A MAGA KERESZTJE

A fekete péntek, november 24, az USA-ban a karácsonyi bevásárlási szezon kezdete. A Black Friday már nálunk is teret hódít, de sokan még mindig derekasan ellenállunk neki. A legtöbb családban apróságokat ajándélkoznak egymásnak, de már van egy réteg, amelyik nem így tesz. Náluk már dívik a plazmatévé, és az autó mint ajándék, de még gyakoribb a télből-nyárba való utazás karácsonyra és szilveszterre. Több milliós utak, több milliós ajándékok. Ott már nem számít a Black Friday, a Black Friday azoknak számít, akiknek ki van számolva előre a karácsony, és jobban járnak,ha most vásárolnak, amikor még olcsóbb,mint a híres aranyvasárnapon pl. 

Nincs azzal semmi gond, ha valaki a Kanári - szigeteken tölti a karácsonyt, félre ne érts. Egyáltalán nincs. Csodálatos élmény. A gond ott kezdődik, amikor másokat letorkolva, degradálva ezzel villog mindenhol és mindenkinek, és fel sem fogja, hogy egyetlen pillanat alatt vége lehet mindennek, mert amit birtokol, az KÍVÜL VAN, és nem belül. Ami belül van, az meg nem kirakatba való. Azzal van a baj, amikor a ki hová ment télen nyaralni, az versennyé válik, a kin van márkás ruha, és kinek jobb a fodrásza, kinek van szebb műkörme, az rivalizálássá válik, és ezek az emberek közben elvesztik önmagukat, azt, akik valaha voltak. 

Én azt vallom, hogy soha ne felejtsük el, hogy honnan jöttünk, és azt sem, hogy hová tartunk. Soha ne nondjunk le a céljainkról, hanem tápláljuk, erősítsük azokat, és ne engedjünk teret a depressziős érzéseknek, a lustaságnak, és a mátrix lehúzó erejének. Azzal töltsük el az időt, ami valóban értéket teremt, ne azzal, ami csak visszafelé húz. Ugyanis az egyetlen igazán megragadható dolog, amit a magad javára tudsz fordítani, itt, a mátrixban, az az idő. 

Ha nem bánsz jól vele, ha hülyeségekre és értelmetlen csacskaságokra, pletykálkodásra, felesleges chatelgetésre, felesleges műsorok nézegetésére, mások dolgain való agyalásra pazarlod, ha hagyod, hogy a jó öreg lustaság, és a dolgok halogatása erőt vegyen rajtad, és nem tartasz egy saját, precíz időbeosztást, akkor az életed egy káosz lesz, és persze az otthonod is. Legyen meg a terved minden napra, és ahhoz tartsd is magad. Végezd el, amit el kell végezni, és ha túl sok olyasmit kell elvégezni, amit nem szeretsz, akkor kezdj el megtanulni olyan életet teremteni magadnak, amiben jól érzed magad. 

Azzal, hogy értelmetlen dolgokkal töltöd ki az idődet, mint azok, akik azért utaznak télből a nyárba, hogy feltölthessék az instára, azzal te sem vagy előrébb náluk, csak éppen nálad más formában mutatkozik meg. Abban, hogy az életed még mindig káosz, és bármit teszel, sosem jön össze semmi. Hogyan is jöhetne össze, ha te magad még az idődet és a teredet sem tudod kézben tartani, még azt a részét sem, ami MOST van? Nem ám az egész életedet.. pedig azt is kellene. 

Azt is megfigyeltem, hogy sokan hamar feladjátok a komoly célkitűzéseket. Ha beleütköztök az első akadályokba, azonnal menekülőre fogjátok. Ráfogjátok, hogy elterelés volt, meg hogy a “jelek” azt mondják, hogy mégsem fontos.. De, fontos, csak éppen könnyebb magadat ismételten felmenteni minden felelősség alól. Ha van egy komoly célkitűzésed, amit el akarsz érni, és ami nem mások kárára akar létrejönni / mint pl elvenni mások férjét, mindenáron megszerezni valakit, átverni valakit/, vagy nem irreális a célod, akkor ha kellően kitartasz, és tényleg akarod, akkor el is fogod érni. 

Azonban az állandó kínálódás az élet apró dolgain, olyan dolgokon, amik könnyedén megoldhatóak lennének, ha tényleg a kezedbe vennéd az irányítást, elterel a célodtól. Nem a jelek terelnek el, amik nem jelek, csak szeretnéd annak látni őket, mintegy önigazolásként. Olyan ez, mint hogy hányszor is láttam én már a 11.11-et /többek között egy hete, egész nap :D , aztán mégsem történt semmi extra, mert az csak egy hamis naptár által kiszámolt dátum ugye/, és sajnos azt kell mondanom, hogy sokak annyira unalmasnak érzik az életüket, hogy spiriguruk mézesmadzagjai után futkorászva akarnak izgalmat csempészni az életükbe, és onnan várják a megváltást. Rálihegnek a 11.11-re, a 22.11-re, az Újholdra, és a Teliholdra, és minden spiri cuccra, ami megetetheti őket rózsaszín habbal, nap mint nap, hogy ne kelljen a saját céljaikra koncentrálni, az életükben rendet tenni, és megtanulni teremteni. 

Régi, réges-régi beidegződések ezek, jóval bármilyen spiri-ezobiszniszguru előtt. Még az egyház alakulásának idejében vették elő az azelőtt több tízezer évvel lefektetett Enlil - féle alapokat, arra nézve, hogyan kell hathatósan irányítani a népet. Hogyan kell elültetni a kiszolgáltatottságot, a reménykeltést, a hiábavaló messiásvárást, az alárendeltség érzését, hogyan kell megmutatni a népnek, hogyan versengjenek egymással, és mutogassák egymásnak, már több tízezer évvel ezelőtt is, insta és egyebek nélkül is azt, hogy nekik mennyivel több van,mint másnak. Már sok tízezer évvel ezelőtt belénk kódolták azt, hogy az anyagi javak mentén mérjük magunkat, hiszen arany alapú társadalom volt az annunakik korában, és a ma szent helyekként tisztelt maya piramisok korában is bizony aranycivilizáció volt, még a maya és az azték is, nem csak a gyilkos kedvükről elhíresült inka nép esetében. 

Már az annunakik korában is versengtünk az aranyért, az arannyal pedig elnyomtuk egymást. Most pedig egyszerűen csak hagyjuk magunkat tovább hülyíteni, irányítani és megvezetni, miközben minden nap csak úgy elszáguld mellettünk.. rajtunk áll, hogy kézbe vegyük az időt, megragadjuk, és ne engedjük, hogy kicsússzon a kezünkből. 

És lám.

Mennyire könnyű irányítani a népet most is, sőt, még sosem volt ennyire könnyű. 

Black Friday. 

Karácsony.

Szilveszter. 

Újév. 

Vásárlás, buli, fogadalmak, tengernyi sok pénz elköltése a semmire. 

Értelmetlen ruha és sminktenger, értelmetlenül sok kaja, értelmetlenül sok pletyka, és sok pia. 

Majd az év első napjain leverő fáradtság, másnaposság, és még fel sem fogtad, hogy elindult egy új év, át sem érzed, át sem látod. Csak vagy és várod, hogy kiheverd a decembert.. 

Te tudod. 

Lehet így is, lehet másképp is..

A most következő sztori ismét fikció, de természetesen bármilyen hasonlóság a te életeddel távolról sem a véletlen műve. A mátrixban mint írtam már, mintázatok vannak, és ezekről a csúnya mintázatokról szólnak a történeteim. Ezúttal igyekszem nem hosszúra fogni :) 

Karácsony volt, pontosabban a szenteste napja. Barbara rohant, kimerülve, izzadva a pesti utcán. El akarta érni az utolsó nyitva lévő boltot a kerületben, még csak délután fél négy volt, és az üzletek 24-én négykor zárnak, majd kísérteties, hipnotikus csend borul a városra. Ezután még el kellett érnie az utolsó metrót is, mert utána éjszakai járatok járnak. Ideges volt, a gyomra szorított. A metróról még át kell szállnia a Keletiben a vonatra, és három és fél órás szürke, zsúfolt zötykölődésre kell számítania, a vonat tele lesz, még állni is fognak, és mikor végre este nyolc körül hazaérkezik vidékre, fáradtan, büdösen és kimerülten, szembe kell néznie a családjával, akik felteszik majd a szokásosan fárasztó, idegtépő kérdéseiket arról, hogy mikor megy már férjhez, lassan kifut az időből, 38 éves.. se pasi, se gyerek, se ház, se kocsi.. minek él Pesten egyáltalán. 

Nem akarta ezt és azt sem, hogy szembesülnie kelljen a magát vidámnak, boldognak tettető nővérével, Erikával, aki az iszákos, kövér férje mellett feszít majd az asztalnál, a három égetnivalóan rossz fiukkal, akiket még megnevelni is képtelenek, és az orra alá dörgölje, hogy neki mennyivel jobb, mint Barbarának, hova mennek jövőre nyaralni, sőt, sőt, már le is foglalták, és idén télen hová mennek síelni, most vettek új kocsit és csináltattak új teraszt, és mennyire jó Jocó munkája / a kövér iszákos seggfej/, és Erika milyen jól hasít az önkormányzatnál, elvégre nyugdíjas állás. Ő meg, a vesztes, az örök lúzer, Barbika, aki soha nem jut semmire, aki egy taposómalomban dolgozik Pesten, nincs pasija, de még egy árva macskája sem, mert nem tudná ellátni, hiszen napi tizenkét órát melózik, heti hatszor. 

Barbara tudta, hogy rém szar az élete, és hogy változtatnia kellene, ráadásul a hibás gének rajta is nyomot hagytak, no meg a késő éjjeli zabálások a hűtőből, amikor a túlpörgetett agya már nem tudta a testét alvásra kényszeríteni. Persze, Erika is kövér, de ő megteheti, elvégre három fiút szült. El is mondja idén is majd az anyjuk, hogy Barbikának már most akkor a a kufferja, mint Erikának, mi lesz ha teherbe esik, jajj…

De meg kellett tennie, haza kellett utaznia, mert különben családi katasztrófának nézne elébe. Az apja odáig menne, hogy minden valaha volt pesti haverját a nyakára küldené, még a taxis Bécit is, hogy csengessenek fel hozzá, hogy nem lett-e öngyilkos, hiszen olyan sokan lesznek azok karácsonykor. Szóval ezt elkerülendő a kisebbik rosszat választotta, mint ahogyan mások is, akik vele együtt rohantak a Keleti melletti bolthoz, pont mint ő, bőrönddel, kócosan, idegesen, gyorsan vettek még valamit, egymás nyakába dühösen fújtatva a kasszánál, majd szinte kéz a kézben, persze nem, egymást lelelőzve, mintha ezzel bármit is elérnének, rohantak a vonatra, ami mintha tudta volna mi a szitu, tíz perces késéssel indult. 

Barbara elérte a boltot, bedobált néhány dísztárgyat és bögrét a bőröndjébe, majd rohant a vonathoz. Elérte, és amikor felszállt, a teli vagon már nyomasztotta. Megkereste a helyét, és leült. Végre, gondolta. Most legalább pihen három és fél órán át. Az állomáson majd várják a szülei, és elkezdik nyomni az értelmetlen beszélgetést a szomszéd kertjében lévő törpéről, ami sehogy sem illik a képbe, és a mellette díszelgő kivilágított rénszarvasról, az a fostos amerikai cucc, nyomja közbe majd az apja, és hogy az anyja a rénszarvastól nem tud aludni. 

Behunyta a szemét, és máris aludt, ma fél ötkor kelt, elment edzeni, majd melózni, és onnan haza, gyorsan bepakolt és azóta meg sem állt. Egy hónapja kezdte az edzést, szorgalmasan, de türelmetlen volt - még nem látta az eredményt. A vonat zötykölődött, és ő álmodni kezdett. 

Nagyon mély álom volt. Időben visszarepítette oda, ahol nem is tudta, hogy valaha járt, csak mindig érezte. Az Úr 1134. évében járt, a középkor sötét korszakában. Ahogy álmodott, egy hihetetlenül zöld rétet látott. Óriási térnek érzékelte a dombot, amin állt, harsánynak a színeket, végtelenül tisztának a levegőt és kellemesnek a napfényt. Tavasz volt, talán május. Álmában tudta, hogy angolszász területen van, és kb 14 éves. A nővére is ott volt vele, Erika, aki 16 volt, és ketten futottak boldogan, felszabadultan egy vidáman csaholó fehér kiskutya után. Távolról lehetett látni az uradalmat, a házat, ami kisebb kastélynak is beillett. Nagyon boldog volt, annyira boldog, hogy a vonaton álmodva is mosolygott. Ő nem tudta, hogy egy idősebb nő ült le mellé, amikor már aludt, és felpillantva a könyvéből ő is elmosolyodott, a mellette valami szépet álmodó lányon. “Vajon miről álmodhat? - tette fel a kérdést az idős nő magában. - Bizonyára a szerelemről.” 

Az udvarházhoz futottak, és a beszáguldottak a széles kapun. Barbara az akkori önmaga szemeivel látott mindent, orrával érezte a sülő hús illatát, fülével hallotta az uradalom lovainak nyerítését a ház mögül, és látta elébük siető anyját, aki most is az anyja. Meglepte a látvány. Egy magas, karcsú nő jött eléjük, de valahogy az arca mégis ugyanaz volt, mint a falusi, fáradt, mostani életében elhízott anyjáé, akinek haja mindig fel volt tűzve, smink sose volt rajta, és mindig otthonkában volt, már sok éve… itt egy jól öltözött úrinőt látott az anyja képében, csak az arca és a szemei voltak ugyanazok, no és a haja.. a hosszú barna haj itt is fel volt tűzve, de elegáns kontyba, és a fülében kristály fülbevalók szikráztak,a nyakában pedig fehér gyöngysor díszelgett. Barbara és nővére nevetve futottak oda hozzá, és ölelték át, ő pedig őket. Olyan mély, vidám, szeretetteljes ölelés volt, amit Barbara ebben az életében maximum kiskorában érzett az anyjától utoljára, és a nővére pedig őt is átölelte eközben, az az Erika, aki most irigy volt a szingli, szabad, nagyvárosi életére, és ezért torkolta le folyton a családi asztalnál. Ott, majdnem ezer évvel ezelőtt, Erika szerette. 

Persze nem Erikának hívták, hanem stílusosan Elisabethnek, és őt pedig nem Barbarának, hanem Lilynek. 

• Kicsikéim, gyertek enni. - mondta az anyjuk nyugodt hangján,és ők követték, a türelmetlen és izgága kiskutya társaságában, akit Bobbynak neveztek. Ezt is tudta Barbara álmában, a vonaton, majdnem ezer évvel később. Bobby, a kiskutya, akit a hátsó kertben találtak, elhagyta az anyja, és még ők etették, amikor nem tudott magától enni. Velük aludt egy hatalmas baldachinos ágyban, és az egész családot a béke és a szeretet járta át, no és a bőség. 

Barbara, azaz Lily csak ámult és bámult a hatalmas ház láttán, a tágas ebédlő befogadón, hívogatón tárult fel előtte, a helye, szemben, az asztalfő mellett jobbra, gyönyörűen megterítve, régies eszközökkel, némelyiket abban az életében ismert, de ebben már azt sem tudná, mire való. A hatalmas ablakokon beömlött a napfény, nem volt üveg, hanem vastag függönyök, amiket most elhúztak, hogy a napsütés és a meleg elárassza az étkezőt. Valahol Lily sejtette, hogy télen ez nagyon hideg lehet, de sebaj, pillantott a nagy kandallóra, baloldalt a falnál. Akkora kandalló volt, amit a 21. században ritkán látni, mivel nincs is már szükség rá, de akkor az jelentette az életet, a házi tűzhely melegét. 

Leültek, és inasfélék, hárman is, két fiatal férfi és egy idősebb nő, rengeteg étket hordtak az asztalra. Egy hatalmas sült kacsát, egy vaddisznó fejét, egy hattyúvá preparált libát, feldiszítve, rengeteg gyümölcsöt és zöldséget. Az étel szemmel láthatóan egészséges volt, és amikor Barbara - Lily belekóstolt, még a vonaton is összefutott a szájában a nyál. Az étel íze mennyei volt, életében nem evett még ilyen finomat. Előételnek tárkonyos levest is tálaltak, valami ragufélét, ami kissé zsíros volt, és fűszeres, de isteni finom. Evés közben beszélgettek, és mély témákról volt szó, nem felületes dolgokról, pedig az olyasmi ezer évvel ezelőtt is gyakran megesett, de úgy tűnt, ebben a családban valahogy mégis kultúráltabbak. Történelmi kérdésekről beszélgettek, ami akkoriban nem volt történelem, hanem a jelen volt. A Német -Római - Birodalom térhódításáról, a barbárok betöréséről Európa közepe táján /a tatárok már úton voltak ekkor/, a kereszténységről, és a pápáról, hogy a pápa hatalma kezd nőni, és ez egyre aggasztóbb. Ők maguk már katolikusok voltak, ez akkoriban kötelező volt, mondhatni a túlélés egyetlen esélye, és ha katolikus vagy, ebben az időben, akkor királyhű is vagy, szóval I. Henrik csatlósa, aki a hirtelen meghalt II. Vilmostól vette át a trónt, és jóban volt VII. Gergely pápával, aki akkoriban kezdte el megreformálni az egyre erkölcstelenebbé váló egyházat, folyamatosan hadban állva a Német-Római Birodalommal,de ekkor még nem volt pápa, csak a pápák legfőbb tanácsadója, később lett pápa, amikor az igazi reformokat elkezdte, amikor is pápai uralkodása nyomán egész Európára ki tudta terjeszteni az egyház hatalmát. /köztük Magyarországra is, illetve a Gergely - naptár az első Gergely pápa pápasága alatt készült, ami teljesen elferdítette az eredeti 13 hónapos évfelosztást, és törölte az évkör fogalmát a fejekből, tönkretette azt a harmóniát, amivel annak előtte az emberiség együtt tudott élni a Föld valós évközi ciklusaival/. 

Barbara - Lily nagyon figyelt a beszélgetés alatt, és nem értette, miért csöppent éppen ide álmában. Miért fontos ez? 

Az ebéd után lovagolni mentek, és aztán az este közeledtével esti misére. 

Ahogy az angolszász mezőn a nyárelő melegében lovagolt, szabadon, érezve maga alatt a ló izmait, a ló egész lényét, és átélte az egységet egy állattal, aki még nála is szabadabb volt, valahogy átvette a ló szabadságát is. Azt az erőt, ami az állatban van. A zabolátlan őserőt, amit a 21. században az emberek ki sem mernek nyilvánítani. 

Az esti misére készülve át kellett öltözniük, Erikával, azaz Elisabethhel egy szobában, és két szobalány segített nekik. A ruhájuk egyszerű volt, szép, világoslila, de hátul végig a gerinc mentén befűzős, és a cipőt is bonyolult volt felvenni, nem volt hozzá elég egy ember. A hajukat is kunkrokba tűzték csak azért, hogy utána fehér kendővel fedjék el, mondván az Úr előtt így illik megjelenni. A nyakukba keresztet akasztottak, a kezükbe fehér gyöngy rózsafüzért kaptak, és felültek egy pompázatos hintóra, ami a közeli templomba vitte őket. 

A templom előtt óriásinak tűnt a tömeg, rengeteg hintó, kocsi és szekér álldogált a poros út mentén. A társaság nagyon vegyesnek tűnt, az előkelőségek mellett a parasztok, jobbágyok is ott voltak, és az igazán szegények is. Gyereksírás, kutyaugatás, lovak nyerítése, hangos beszéd zaja, nevetés, pletykálkodás töltötte be a teret. Végül kondult a harang, és a templomszolga kinyitotta a széles, kétszárnyú kaput. A nép a templomba tódult, az urak és előkelőségek elölre ültek, középtájt a jobbágyok, hátul a koldusok foglaltak helyet. Ez egy hallgatólagos ülésrend volt, és a környéken mindenkinek kötelező volt megjelenni. Aki nem tudott leülni, az állt, vagy ült hátul a földön. 

A gazdagok Lily szeme láttára töltötték meg a körbeadott küblit sok-sok ezüstpénzzel, kisebb vagyonnak tűnt, majd hallotta a ministránsfiú hangját, aki ki tudja, honnan került elő, és énekelni kezdett, egy másik fiatal fiú pedig orgonán játszott, csodálatosan. Csend lett a nép körében, hallgatták az éneket és a zenét, és ekkor jött be a pap. Még mélyebb lett a csend, és az orgona és énekszó is elhallgatott. 

Lily gyomrában szorítás indult el, ami egészen a szívéig hatolt, és nem értette, hogy miért, amikor körülötte mindenki áhítattal ül. A pap latinul beszélt, amiből egy szót sem értett, még Lily korabeli mása sem, pusztán foszlányokat. 

Majd valahonnan hátulról egy fiatal pár jelent meg, kezükben egy ordító csecsemővel, aki szegényes rongyokba volt bugyolálva. Lilynek összeszorult a szíve a látványon. A páros azonban boldognak látszott, és úgyszint áhítattal adták át a pap kezébe a gyermeket. Az egyik ministránsfiú egy nagy arany kelyhet tartott a kezében, és a vén pap egy arany merőkanálhoz hasonlatos eszközzel latinul kántálva vizet locsolt a kisded fejére, majd kezével egy keresztet rajzolt a homlokára. Lily megborzongott. Látott már keresztelést Barbaraként is, és ugyanez a borzongás hatotta át. Érezte, hogy a pap szinte MEGÁTKOZZA a csecsemőt, és ami ebben az életében sosem jött át, mint információ, az most átjött… 

A keresztelés átok, gondolta /ezzel nem mondok Nektek újat amúgy, de így érzékletesebb lesz/, és aztán az is átfutott a fejében, hogy az első áldozás is az, amikor a gyermek átadja leendő női vagy férfi energiáit a hamis istennek, a bérmálkozás is az, amikor fogadalmat tesz a hamis istennek. 

Az isten hamis.. rázta meg belülről a felismerés, egy olyan isten, akiben ebben az életében sem hitt, de a szülei itt is katolikusok voltak. A szegényes öltözetű pár hálálkodva vitte el a gyermeket, és Lily még látta, hogy a férfi, annak ellenére, hogy minden bizonnyal alig jut betevőre, egy ezüstpénzt csúsztat a pap kezébe elmenet. 

Ez volt az a perc, ahol Lily feleszmélt, mert bemondták az ő megállóját. Az idős nő már közben leszállt, sőt, sokan leszálltak, míg Barbara-Lily mélyen aludt. Még mindig valahol ő volt Lily, a boldog, ezer évvel ezelőtti fiatal lány, aki csodálatos családi környezetben nő fel, és a szülei szeretik, sőt, a szülei magukat is szeretik, és nem magukat és másokat is bántanak, ahogyan a testvére is szerette, és nem bántotta.. de mindez csak álom volt, és már le kellett szállnia a vonatról. 

Ahogy végignézett az esőáztatta peronon, meglátta a szüleit, akik mosolyogva integettek neki. 

Futni kezdett a bőrönddel, és az anyja karjába vetette magát, aki nagyon meglepődött ezen. Viszonozta az ölelést, de Barbara érezte anyja hidegségét, és hogy legszívesebben szabadulna az öleléstől. 

Az anyja, aki ebben az életében is katolikus volt, de hírből sem ismerte a szeretetet…

A családi vacsora ahhoz képest, ami ezer évvel ezelőtt volt, rendkívül szegényesnek tűnt, pedig nem volt az. Az ételek íze is más volt, nem olyan harsány, nem olyan dús. Barbara kicsikét az ezer évvel ezelőtti eseményeken ragadt, és az egész vacsora alatt magába merült. 

• Lányom! - szólt hozzá az anyja. - Mi van veled? Olyan távoli vagy… mi történt? 

•  Semmi, csak fáradt vagyok.  - Barbara tudta, hogy olyasmit, hogy előző életek, fel sem hozhatna a katolikusa hithű anyjának. 

• Mert már megint csak dolgozol, és nem pihensz semmit. - jegyezte meg csípősen Erika, holott amit mondott, még igaz is volt, ráadásul nem rossz szándékkal mondta, de az ő szájából mart, mint a kígyó mérge. 

• Igen, nekem legalább van olyan munkám, amiből jól élek. - vetette oda Erikának nyersen. 

• Hát nekem nem kéne az a munka. - biggyesztette le a száját Erika. 

• Neked nem kell annyit dolgozni kedvesem. - fogta meg a felesége kezét Jocó, és elégedett vigyorral méregette Barbarát, akit régóta ágyba akart vinni, de sosem ért célt. 

• Kösz, inkább dolgozok, mint hogy én is aládfeküdjek. - csúszott ki Barbara száján, de már késő volt. 

Erika felpattant, és szó nélkül kiviharzott. 

• Ezt most miért kellett???? - támadt rá az anyja Barbarára. 

• Mondd lányom, miért találsz ki folyton ilyeneket? - kérdezte az apja is tőle, jóval halkabb hangerővel. Valahol tudta, hogy Jocó tényleg hajt Barbarára, de nem akart konfliktust, főleg nem szenteste. 

• Nem találom ki. - mondta Barbara, akire olyan hatással volt az álom, hogy most végre rendet akart tenni az életében, de elkeseredve látta, hogy nem tud. 

Az is átfutott benne, hogy talán túlreagálta Jocó közeledését, de érezte, hogy valójában nem, és még ha így is lenne, a sógoráról van szó.. rettenetesen dühítette, hogy ő volt mindig degradálva a családban, és a nővére pedig felmagasztalva. Miben jobb, mint ő??? Csak abban, hogy fel tudott építeni egy látszatvilágot, és abban jól elúszkál, mint hal a vízben.  Nem tudta eldönteni, mi jobb. Úgy élni, ahogyan ő teszi, szabadon és kiszolgáltatva mindennek, vagy úgy, mint a nővére, rabként, és látszatban, de legalább biztonságban.

Neki is meg kellene alkudnia?

• Ki kell mennem. - tette le a villát, és szinte kiviharzott az ajtón, ki a hideg decemberi éjszakába. A nővéréék éppen akkor húztak el az autóval, a három sivalkodó, neveletlen rosszasággal egyetemben. Még hallotta, ahogy az autó elhúzott mellette, és odabent ordibálás fojt. 

Őmiatta. Legalább valami jót is tett ma - gondolta. - Kimondta az igazat. 

Kiment a kapun, és sétálni kezdett a szenteste éjjelében, a csendes, ámde belül harsány fényekkel villogó házak sorai között. Az álmára gondolt a vonaton. Arra, hogy megérezte az egyház szorítását egy olyan időben, amikor megvoltak a családi értékek, megvolt az egészséges levegő, az egészséges étel, persze a borzasztóan hideg várnak is beillő épület falai között, de az egyház szabta meg a mindennapokat. Születésükkor lezárták a harmadik szemüket, és ennek így is kellett maradnia. Vakon, süketen, halálig. 

Barbarát nagyon is foglalkoztatták ezek a dolgok, és amennyi ideje volt, ami sajnos nem sok, áldozott is erre. Ami inkább megragadta a figyelmét a keresztelés hamisságán túl, amiről már olvasott valahol, az az volt, hogy ÁLLÍTÓLAG FÖLDI ÉLETEINK SORÁN EGY ALACSONY SZINTRŐL JUTUNK MAGASRA, de ez itt messze nem így tűnt. Egy csodálatos élete lehetett ott, az udvarházban, ezer évvel ezelőtt. Bármi is volt a vége, olyan nyugalmat, harmóniát már régen nem érzett, mint akkor. Érezni lehetett a családján, ugyanazon a családon, amelyiknek egy része most odabent ül, és őt szapulja, egy másik része meg autóval tart hazafelé, üvöltözve, és őt szapulja. Az a család, ahol ott, ezer éve szeretet és összetartó egység volt, az a család most titkok, hazugságok és álszentség helye. 

Nincs szeretet, csak elvárások vannak, és nincs elfogadás, csakis ítélkezés, elsősorban éppen őfelette. 

Nem úgy tűnik, hogy ez az élete fejlettebb lenne.. sőt! Ez az élete egy katasztrófa. Ő is meg volt keresztelve, és most már világos volt, hogy keresnie kell valakit, aki le tudja venni. 

Bérmálkozni és első áldozni is volt, és úgy sejtette, ez komoly negatív hatással lehet az életére, és arra is, hogy semmi nem sikerül. 

De akkor Erikának miért sikerül? 

AZÉRT, MERT ERIKA HAJLANDÓ VOLT ELÁRULNI ÖNMAGÁT…

Barbara pedig a szabadságot választotta, aminek itt, a mátrixban keményen meg kell fizetni az árát.. és Barbara útja még csak most kezdődik el.. 

Áldás

Eszter - Fényhozó - Lucifer Szövetség