A név már kihallatszott a tömegből, de Thomas megerősítette.

-          Marduk. Jól látják, hölgyeim és uraim… Az annunakik jelenlegi vezetője. – ahogy kimondta, ő maga is megilletődött. Nem tudta eldönteni, ahogyan a Csillagban most senki sem, hogy féljen, vagy euforikus örömben ússzon.

-          Van már arról információ, hogy mik a szándékaik? – szólalt most meg a tömegből egy ötvenes éveiben járó nő.

-          Még nem vették fel velünk a kapcsolatot. Semmilyen kormányzati szervvel, és azokkal a katonai anyahajókkal sem, amelyek azonnal körbevették őket. – válaszolt Thomas.

A kijelzőn valóban látni lehetett, ahogyan több katonai harci anyahajó, összesen hat érkezik a helyszínre, ahol az annunakik landoltak az óceánon, és minden módon próbálják felvenni velük a kapcsolatot. Sajnos a felvételeken hang nem volt, csak kép, de sejteni lehetett, hogy az anyahajók nem kaptak választ sem a rádiós, szem a hangosbeszélős megkeresésre.

Majd egy motorcsónak, jól felszerelve, öt katonával és egy magas, vállas, ősz hajú katonai vezetővel megközelítette az anyahajót. Marduk többedmagával a rámpáról a saját vízi járműveikbe szálltak, amelyeket az anyahajóból hoztak ki. Ezek a vízisiklók hasonlóak a mi kétéltűinkhez, amelyekkel a levegőben és a vízen lehet közlekedni, de jóval áramvonalasabbak voltak. A motorcsónak ahhoz a járműhöz sorolt szorosan be, amelyikben Marduk volt. A katonai vezető, Schiller tábornok, próbált kapcsolatot teremteni. Szemmel látható volt, hogy az annunakik rájuk sem bagóznak, és nem mozdulnak, a vízijárművük ablakai is el voltak sötétítve. Már úgy tűnt, hogy Schiller igyekezete hiábavaló, amikor végül az annunaki jármű egy kisebb rámpát bocsátott a vízre, egy olyat, amilyen nekünk, embereknek nincsen. Ez a kis szürke fémdeszkának tűnő csoda úgy állt szilárdan a hullámok felett, hogy még egy ötéves is gond nélkül végig tudott volna sétálni rajta. Az annunakik egyértelműen csak Schillert engedték át, aki lassan, óvatosan sétált végig a pár méteres szakaszon, majd kinyílt az annunaki jármű ajtaja, és szó szerint behúzták rajta.

Ezután feszült várakozás következett. A Csillagban az elit lélegzetvisszafojtva figyelte, mi történik ezután. Nagyjából tizenöt perc elteltével – a képernyő jobb felső sarkában pörgő számláló mérte az időt -, Schiller végre felbukkant. Az arca falfehér és feldúlt volt, intett a katonáknak, hogy menjenek el. Azok nem mozdultak, rádiós megerősítést kértek. A felvételen jól látszott, ahogyan Schiller a walkie-talkieba beszélve elküldi a teljes csapatát, hajóstul, katonástul, majd Schiller eltűnt az annunaik járművében.

Thomas ezután lekapcsolta a felvételt. A monitorok elsötétedtek. Döbbent csend volt a teremben, majd hirtelen mindenki egyszerre kezdett el beszélni, egymást túlkiabálva.

-          Mi lett a tábornokkal? – kiabált be egy középkorú nő.

-          Igen, mi lett vele? Tudnak róla valamit? Jelentkezett azóta? Mennyi idő telt el? – egy hatvanas, magas, szikár férfi hangja középtájról.

-          Tom! Az annunakik tárgyalni akarnak velünk? Mi a szándékuk? Érkezett már bármilyen visszajelzés tőlük?

-          Állj, állj! Állj! Csendet kérek! – Thomas a kezeit felemelve állította le őket.

Végre elcsendesedtek.

-          Azóta még nyolc óra sem telt el, hogy ez megtörtént. Schiller tábornok azóta is náluk van. – jelentette ki.

-          Túszként tartják fogva? – kérdezte most Charles.

Thomas megköszörülte a torkát.

-          Jelenlegi információink szerint nem. Ugyanis semmilyen követelést nem nyújtottak be. Azonban küldtek a számunkra egy üzenetet. A Föld lakosságának vezetői részére, akik legszűkebb értelemben véve Önök, és mindazok, akik a titkos társaságok tagjai.

Thomas egy billentyűt ütött le, a monitorok kivilágosodtak, de most egy hangfelvétel ikonja volt látható. Elindította. Halk recsegés után mély, masszív hang szólalt meg, számukra ismerős, de általuk nem beszélt nyelven. Nem értették a szavakat, csak részlegesen, ráadásul ezt a régi nyelvet a hang régiesen beszélte, ma már nem használatos kifejezésekkel, ezért még az a néhány felismert szó is elúszott az ismeretlenség homályába. Zagyvaságnak tűnt, de a monitoron a hanglejátszó sáv alatt már feliratozták angolul a szavak jelentését.

Ez állt a monitoron:

VISSZATÉRTÜNK. MI VAGYUNK A TEREMTŐITEK. NEM ÁLL SZÁNDÉKUNKBAN BÁNTANI TITEKET VAGY ÁRTANI NEKTEK. SEGÍTENI JÖTTÜNK A FÖLDRE, DE A DÖNTÉSEINKKEL NEM FOGTOK EGYETÉRTENI, PUSZTÁN ELFOGADNI TUDJÁTOK ŐKET.

MARDUK.

Ez volt az üzenet.

-          Ez ősmagyar volt? – kérdezte most James, és maga is meglepődött, hogy hangosan kimondta. Thomas azonnal lecsapott rá.

-          Igen, ősmagyar volt. Tudjuk, hogy az annunakik nyelve a magyar.

-          Marduk hangja elég király nem? – bökte oldalba Jamest a testvére.

-          Igen, apám, hátborzongató de mégis olyan izgi. Nem is tudom, mintha mindig is ismertem volna ezt a hangot.

-          Hogy érted? – suttogta Joe izgatottan.

-          Nem tudom, haver érted? Nem tudom! Csak mintha mindig is kerestem volna azt a hangot.

A Csillagban az újabb döbbenet után felélénkült a társaság.

-          Ezzel az üzenettel nem sok választást hagynak nekünk. – mondta Charles, megemelve a hangját, hogy a többiek is rá figyeljenek. – Ez egy kijelentés volt. Se ultimátum, se kérés, se parancs. Beavatkoznak.

Szavai nyomán mintha láthatatlan súly nehezedett volna mindenkire. Most fogták csak fel, mi történik.

Ezentúl nem ők a Föld urai…

A találkozó után mindenki kirajzott a Csillagból, egy kicsit levegőzni. Sok volt ez nekik. Mindig tudták, valahol mélyen, legbelül, hogy még az ő életükben következik az be, hogy az annunakik visszatérnek, és visszakövetelik a Földet. Mégsem akarták elhinni, és most itt van. Megtörtént. Egyikük sem tudta kiverni a fejéből Marduk mély hangját, amely ott zengett a fülükben, és legyen bármilyen szimpatikus, biztonságot nyújtó is az a hang, tudták jól, hogy számukra ez mindennek a végét jelentheti. Elveszítenek mindent, mert ezek a lények az embernél sokkal fejlettebbek.

Thomas a tökéletesre nyírt zöld pázsiton szinte futva tette meg a köreit a Csillag előtti gyepen. A fülére tapadt a telefon, le sem tette már vagy fél órája.

-          Igen uram! Igen! Értettem! Igen, mindjárt tájékoztatom őket. – végre letehette, a kezei izzadságban úsztak. Belül remegett a gyomra. Fogalma sem volt, hogyan fogja közölni ezt az elittel.

Fogott egy hangosbeszélőt, és a társaságot beinvitálta ismét a Csillagba. Remegő térdekkel állt meg az emberek előtt, akik erre a szigetre menekültek a valóság elől, és tudta, most hálásak lesznek, hogy időben megtették.

-          Új fejlemények vannak. – kezdte Thomas. - Természetesen, ahogyan sejthettük is, az óceáni felvételek kikerültek a médiába, méghozzá nagyon gyorsan. A katonai hajókon többen is videóra vették a történteket, és kockáztatva a hadbíróságot is, feltöltötték azt a világhálóra, de több kormányzati szerv is megkapta valós időben a közvetítést, akik között szintén volt jónéhány lelkes vállalkozó, aki szétkürtölte a hírt. A vége az lett, hogy Ford elnöknek lépnie kellett. Éppen most tartja a beszédét a világnak. – bekapcsolta a monitort, és az élő közvetítésre kapcsolt, ahol az USA elnöke, Ford beszélt. A szavai szokványosak voltak, az elit számára elcsépelt klisék, de tudták, Fordnak most nincsen választása, biztatnia kell a népet, és megnyugtatnia, összefogásra késztetnie.

-          Maximilian Ford. – nézte a síkképernyőt Charles. – Max, most vajon mit kezdesz ezzel a helyzettel? – tette fel a kérdést mintegy magának, mert tudta, hogy senki, de még maga az elnök sem tudna válaszolni rá.

Ford elnök próbálta elsimítani a kedélyeket. Immáron világossá vált, hogy az emberiség nincs egyedül, idézte a sokszor felhozott mondatot, amit inkább filmekben láthattak az emberek addig. Meg nem nevezett földönkívüliekről beszélt, akiknek sem a fajtáját, sem az anyabolygóját nem ismerjük, ahogyan a szándékaikat sem.

-          A jó öreg Max mindig jól hazudott. – jegyezte meg halkan Julie a férjének, de körülötte mások is hasonló véleményen voltak. A mindenkori amerikai elnök ugyanis addig nem esküdhetett fel az amerikai zászlóra, amíg a mindenkori háttérhatalmi elit krémje nem avatta be az úgynevezett tizenkettes protokollba.

A tizenkettes protokoll a tizenkettes kód megtörténtekor – azaz, amikor idegenek látogatják meg a Földet és landolnak, majd kapcsolatba is lépnek velünk, nevezhetjük negyedik típusú találkozásnak – lép életbe. A tizenkettes protokoll szerint kell eljárnia az aktuális amerikai elnöknek, ami azt jelenti, hogy minden módon tagadnia kell a földönkívüliekkel kapcsolatos összes ismeretét, akkor is, ha világosan felismerte őket. El kell játszania a népnek, hogy ugyanolyan meglepődött és tudatlan, mint az emberek, akiket kormányoz, hogy ne tudják semmiért felelősségre vonni.

Ezután biztosítania kell a maximális védelmet és a maximális haderőt is, ha a földönkívüliek támadnának. Mozgósítania kell szerte a világon minden szövetségesét, más nagyhatalmakat és országok közötti szerveződéseket, úgy mint például a NATO, és az űrben elrejtett hadviselést is fel kell élesztenie. A földkörüli pályán több olyan űrállomás is kering, ami hadibázis egyben. Felszerelkezve atomtöltetekkel is. Gyakorlatilag mindennel, amivel a mai tudomány állása szerint idegen támadások esetén védekezni lehet, és a mai tudomány állása messze meghaladja azt a szintet, amit az embereknek bevallanak a kormányok.

A tizenkettes protokoll alapján van egy cseppnyi esélye az emberiségnek felvenni a harcot egy földönkívüli támadással, bár a haderő nagyon hamar kifulladna, mind a földön, a vízen, a levegőben és az űrben is. Aktuális számítások szerint nagyjából három órán át tudnánk védeni a Földet, és ebben a három órában kellene leszerelni az idegeneket. A tizenkettes protokoll inkább vészforgatókönyv és B terv, semmint valós segítség, ezért a mindenkori elnökök imádkoztak azért, hogy az a nap sose jöjjön el az életükben, ami most Fordnak eljött.

Ford nem csak a tizenkettes protokollal volt tisztában, amit mindig kizárólag az éppen hatalmon lévő elnökkel közöltek, hanem azzal is, hogy kik érkeztek a Földre. Elnökként több kizárólagosságon alapuló dolgot is el kellett fogadnia, alá kellett írnia és meg kellett tudnia. Olyan titkokat, amelyeknek azelőtt a létezéséről sem tudott, ugyanakkor azt is sejtette, hogy még sokkal több titok van, amibe nem avatják be.

Az egyik olyan titok, amit a hivatalba lépésekor fedtek fel előtte az elit tagjai, az annunakik visszatérése volt. Az elit régóta készült erre, és azzal is tisztában voltak, hogy az annunakik hozták létre az emberiséget genetikai kísérletekkel, majd itt hagyták a Földet úgy háromezer évvel ezelőtt.

Egészen pontosan háromezerötszázkilencvenkilenc éve, mivel az annunakik anyabolygójának, a Nibirunak hosszú, elnyújtott keringési pályája van, egyfajta ellipszis, és pontosan háromezerhatszáz évente kerüli meg a Napot. Útja során három csillagrendszert jár be, az egyik a mi Naprendszerünk, ami a bal szélső pont. Középen az Androméda galaxis foglalt helyet, jobbra pedig az Alpha galaxis, ami az emberek vágyainak egyik nagy célpontját, az Alpha Centaurit is magában rejti.

Fordot ebbe is beavatták, azaz egy éven belül a Nibiru eléri a Földet, és már legalább nyolcszáz éve a naprendszerben tartózkodik, de a NASA egyik nagy eltussolása volt mindig is ennek eltitkolása az emberiség előtt, holott a NASA emberei ugyanúgy be voltak avatva, mint az elnök.

Az annunakik visszatérése is a Nibiru visszatéréséhez kötődik, amikor a Nibiru eléri a Földet, már itt lesznek – szólt a fáma, egy ősi történet, amit az elit hordozott magával és tényként fogadta el, hiszen igaz volt. A Nibiru megjelenése előtt egy egy évvel megérkezik az annunaki vezetés krémje, hogy a Földdel a hatalomátvételről tárgyaljanak, azaz visszakövetelik azt, ami az övék. A bolygót. Még ha ennek a tárgyalásnak, tekintetbe véve, hogy három órán át tudnánk védeni a Földet egy idegen inváziótól, nem igazán egyenrangúak is a feltételei, az annunakik meg fognak minket tisztelni azzal, hogy leülnek velünk a tárgyalóasztalhoz, majd előadják a feltételeiket. Ezután elfoglalják a Földet, az aktuális elitet száműzve vagy térdre kényszerítve, és visszahozzák az Aranykort, az emberiség és az annunakik boldog együtt élését. Ez volt a történet, és Ford felidézte magában a beszéde előtt, ahogyan mindenki, aki most a Tűzhányón nézte a nagyképernyőt, Ford beszédét.

A háttérhatalmi elit bármelyik másik nagyhatalmat is választhatta volna arra a feladatra, hogy annak miniszterelnöke a tizenkettes protokollt végrehajtsa, de több okuk is volt arra, hogy az amerikait válasszák. Az egyik ok az 51-es körzet volt, ami központi bázisa volt a domaintől érkező űrhajókból ejtett túszokon zajló kísérleteknek, és vallatásuknak. Azt ugyan az elit nem tudta, hogy a domain szándékosan küld a Földre ügynököket látványos űrhajókkal, hogy az emberiség számára értékes tudást adjanak át, és ügynökeiket kiképzik arra, hogy az őket vallatókkal elhitessék, kényszerből vannak itt, és az űrhajójukkal valamilyen baleset történt. A másik ok az volt, hogy Amerika volt a legalkalmasabb a tárgyalásra az idegenekkel, mivel Amerika kezében volt az ehhez szükséges hatalom, és azért volt a kezükben, mert az elit ezt így építette fel.

Az USA volt a bázisuk, amióta csak felfedezték az amerikai földrészt.

-          Tehát Marduk üzent nekünk, és ez pontosan hozza a tizenkettes protokollt. -szólalt meg Thomas hangosan, amikor az elnök befejezte az unalmasan lelkesítő beszédét, ami tele volt hazugsággal, mert úgy kellett lennie. Nem kelthet pánikot, mert az könnyen anarchiához vezet. Világszerte így is elkezdték fosztogatni az élelmiszerboltokat az emberek. – Az annunakik tárgyalást fognak velünk kezdeményezni, azaz inkább az elit e célból hátrahagyott tagjaival.

-          Az igazi nagykutyákkal! – kiabált be hátulról egy harmincas férfi. – Igazságtalan, hogy minket száműznek ide, ők pedig leülnek velük szinte hogy vacsorázni!

-          Kedves Phil! – reagált Thomas. – Ha óhajtja, könnyedén visszavitetem amerikai otthonába, de figyelmeztetnem kell, hogy már az a környék sem biztonságos. – azzal Tom a képernyőn hat kameraképet kapcsolt be. Ezek térfigyelő kamerák voltak, a világ különböző tájairól, mindegyik egy-egy zsúfolt nagyváros valós idejű képe. Mindegyik kamerakép biztonsági kamerák képe volt. Az emberek voltak rajtuk láthatóak, ahogyan az idegenek megjelenésére reagáltak. Kirakatokat törtek be, egymásnak estek, fosztogattak, megindultak a zavargások és a pánik, tömött kocsisorok araszoltak kifelé a nagyvárosokból, az emberek menekültek.

-          Az a legrosszabb ebben – válaszolt most Phil Tomnak, már lehiggadva – hogy az idegenek még meg sem támadtak minket, de az emberek máris pánikolnak.

Thomas kissé cinikusan elmosolyodott.

-          Ez a maguk hibája. – mondta. – Maguk hitették el az emberekkel apokalipszis filmekkel, hogy az idegenek csakis árthatnak nekünk. Pedig ha engem kérdez, Marduk üzenete már – már barátságosnak mondható.

A tömeg kissé felhördült erre a kijelentésre. Nem mindenki értett Tommal egyet.

-          Mi lesz most? – tette fel a kézenfekvő kérdést Julia.

-          Ami a tizenkettes kód alapján jön. – mondta Thomas.

Erre csend lett.

Mindannyian tudták, mit jelent ez.

ATLANTI ÓCEÁN

2025. MÁRCIUS 31. HÉTFŐ

9.00 AM

Marduk elégedetten nyújtóztatta ki a tagjait a széles ablak előtt, amelybe nem lehetett belátni kívülről, de ők tökéletesen kiláttak rajta. Kicsit mulattatta az emberiség ijedelme, tisztában volt vele, hogy máris kiszivárogtak a videók róluk, hiszen ő maga Innanával és Enkivel együtt delejezték meg azokat, akik a videókat feltöltötték a netre. Így fordulhatott elő az, hogy húsz-harminc éve kormányhű alkalmazottak és hadbíróságot kockáztató katonák gondolkodás nélkül nyilvánosságra hozták az érkezésüket. Fontos, hogy az emberiség tudjon róluk.

Inanna lépett mellé, és megfogta a kezét. Marduk átölelte a vállát.

-          Itt vagyunk hát. – sóhajtott Inanna.

-          Igen. A szimulációban. Nagyon élethű. – mondta Marduk. – Enlil mestermunkát végzett. – tette hozzá kissé keserűen.

-          Fel fogjuk nekik fedni a teljes igazságot. – mondta Inanna.

Marduk bólintott. Okkal voltak itt, ahelyett, hogy a kapszuláikból kikelve végre visszavegyék az életük feletti irányítást. Az emberek mindennél jobban fontosak voltak nekik, de főleg azok, akiknek az emberek az avatarjaik voltak. Azok a társaik, akik a kapszulákban univerzumszerte még mindig az álmukat aludták és a Földre álmodták magukat.

-          Félnek tőlünk. – Marduk elgondolkodva nézett ki az ablakon. A víz tiszta volt, de jól tudta, hogy lőtávolságon belül, a víz alatt, tengeralattjárók hada várja, hogy lépjenek. Ha pedig ellenséges lépésre szánják el magukat, megsorozzák őket. Ebben az esetben bekapcsolnák a lövedékvédelmi pajzsot, amin még egy atombomba sem tud áthatolni, de a golyók, a bombák, az ágyúlövedékek visszapattanva róluk a tengeralattjárókat sebeznék meg, ezért Marduk, a kiváló hadistratéga irányította most ezt a műveletet, és minden lépésükre vigyázott. Csakis békés szándékot akart sugározni és nagyon óvatos volt.

Megfordult, elválva Inannától, és a hajó belseje felé sétált. inanna követte. Egy hosszú folyosón mentek át, majd egy kisebb kör alakú terembe léptek be, ahol egy golyóálló üveggel körbevett kalitkában Schiller tábornok ült egy fekvőalkalmatosságon, ami meglepően kényelmes volt. Tele volt gyógyító kristályokkal, amelyeket puha anyag vont be, hogy tudjon rajta aludni. A szobájában volt még egy fürdőalkalmatosság, ami hasonlít az emberi fürdőkádhoz, de annál nagyobb, kör alakú, és két méter mély, három méter széles, egyfajta kis medence, amelyben meleg víz gőzölgött. Schiller maga állíthatta be, hogy az üvegen beláthassanak e a kívül tartózkodók, avagy sem, és éppen felöltözött fürdés után, majd láthatóra állította az üveget. A fürdővíz is gyógyító volt, Schiller az itt töltött pár nap alatt már húsz évet fiatalodott testi, szervi értelemben is. Az étel, amit hoztak neki, olyan kiváló volt, amilyet a Földön még sosem evett, az álma mély volt, és kielégítő, és az annunakik egymást váltva jártak be hozzá, hogy meséljenek neki. Kezdetben megbilincselték, tartva attól, hogy megtámadja őket, és nem a saját testi épségüket féltették, hanem a tábornokét, hiszen az annunakik Schillernél jóval magasabbak és erősebbek voltak. Így, pár nap elteltével már nem volt szükség bilincsre. Schiller egészen megnyugodott. Az érkező Mardukra nézett, aki a bal oldalsó üvegtáblához lépve egy láthatatlan gombot nyomott meg rajta, majd az üvegfal egy része félrecsúszott, Marduk pedig belépett rajta.

Egy kagylófotel szerű ülőalkalmatosságra telepedett le éppen Schillerrel szemben.

-          Hogy érzed magad? – kérdezte.

-          Jól. – válaszolt Schiller. Az arca most már gondterhelt volt. – Megmutattátok nekem kijelzőkön, mi történik most odakint a világban. Felelősséggel tartozom a népemért. Most már el kell engednetek.

-          A fiatalító terápiád, amiben megegyeztünk, még két napig tart. Föld idő szerint április másodikán reggel nyolckor elengedünk.

-          Értem fognak jönni. – mondta Schiller, és most már felfogta, hogy ha érte jönnek, azért nem az annunakikat kell féltenie, hanem az embereket. Láthatta az elmúlt napokban, hogy milyen erősek és fejlettek.

 -          Igen. Érted fognak jönni, de addigra mi magunk is átadunk. Ha előbb érkeznek, nem kapnak meg. A terápia nem engedi meg, hogy előbb elengedjünk, sejtkárosodással járhat, ha nem fejeződik be.

Schiller felsóhajtott. Nem akarta ő ezt az egészet. Nem akart az annunakik fogja lenni majdnem egy héten át, és nem akarta ezt a fiatalító terápiát sem, de ahogy az elmúlt napokban a tükörbe nézett – az annunakik is kedvelték a tükröket, minden kabinban nagy, egész alakos tükrök voltak -, napról-napra fiatalabbnak tűnt, és nem csak annak tűnt, úgy is érezte magát.

Tudta, hogy ez adomány, és hálásnak kellene lennie, de érezte az annunakikban az erőt. Egy olyan erőt, amit ember nem überelhet.

Mardukra nézett. Elnézte a szép metszésű arcot, az izmos testet, a széles vállakat. Egy igazi férfiideálnak számítana a Földön, sőt, annak sokszorosa. Ha a nők meglátják majd, - ha meglátják egyáltalán -, odáig lesznek érte. Marduk és a többiek az elmúlt napokban a lehető legtöbb információt osztották meg Schillerrel a múltról. Az eltitkolt valódi történelemről, az idők előtti időkről, az emberiség valódi származásáról. Schillernek ez nem volt annyira új, de így hallani mindent, bizonyítván, hogy az egy ideje a Földön lázasan kutató tudósok, régészek feltevései mind igazak… ez megdöbbentő.

Nem mintha valaha is elhitte volna, hogy az embert Isten teremtette agyagból.

-          Azt hiszik, hogy tárgyalni akartok velük. – mondta végül Marduknak.

-          Csalódni fognak. Tudunk a forgatókönyvükről. Nincs miről tárgyalnunk. – jelentette ki Marduk magabiztosan.

-          Várj! Honnan tudtok róla? Mármint a forgatókönyvről?

-          Telepátiával. Érzünk titeket és halljuk a gondolataitokat.

Schiller ledöbbent.

-          Ez félelmetes...

Marduk felvonta a szemöldökét.

-          Nem, barátom, nem az. Ez természetes. Csak nektek nem az, mert Enlil mátrixa, a szimuláció, amit teremtett nektek, nem támogatja az általatok spirituális képességeknek hívott alapkészségeket.

-          Ezt a részt, hogy „ Enlil mátrixa” , még mindig nem sikerült teljesen felfognom.

-          Nem baj. Érthető. Majd idővel.

Ennyiben maradtak, majd Marduk kiment. Schillert baljós gondolatok gyötörték. Ezek a lények nem csak emberiek, de igazi földönkívüliek is. Van bennük ez is, az is, és ez teszi őket rendkívülivé. Az az elmélet, hogy az ember tőlük származik, nos, így testközelből nézve mégsem annyira hihetetlen. A baj persze nem ez. – forgatta magában Schiller. – Hanem, hogy mi lesz így velünk, emberekkel? Mit fognak tenni velünk? Ha már a fejünkbe is belelátnak, még csak igazi tárgyalást sem lehet lefolyatni egymással, ahogyan Marduk is rámutatott. „Nincs miről tárgyalni….’… ezt vajon hogy értette? Hát ennyire elcseszett egy faj lenne az ember? – Schiller csapdába esett állatként sétált fel és alá a kabinjában, ami igencsak szűknek tűnt most, pedig nem volt az. – Az annunakik annyira fejlettek, hogy órákon belül el fogják foglalni az egész bolygót. – Schiller erre a gondolatra megremegett belül. – Hozzánk képest sokkal többet tudnak, örök életűek, nálunk jóval fejlettebbek és hatalmas haderővel bírnak. Igaz, ezek csak Marduk állításai, az állítólagos több mint százezres űrhajóflottáról, ami a földkörüli pályához közel állomásozik az ő jelére várva. – Schiller egész életében katona volt, az apja és a nagyapja is az volt,  majd a fia is katona lett. Úgy gondolkodott, mint minden katona, csakis a tényekre alapozva, a háború eshetőségeit fontolgatva, a győzelem esélyeit latolgatva. Schiller számára nem létezett békés együttműködés két idegen faj között. Csakis egy világot is felégető háborút tudott elképzelni, bármit is mondott neki Marduk, vagy akár Enki, aki az emberiség megmentéséről beszélt neki a napokban. Egy szavát sem hitte el.

2025. április 2. szerda

Washington D.C.

Capitolium

reggel 5.00 óra

Még szinte sötét volt, enyhe félhomály, bár a nap sugarai már kezdték áttörni a felhőket kelet felé. Abból a maradék felhőzetből, ami még ellenállt a nap ébredező erejének, apró, sűrű eső szitált.

Átlagos hétköznap reggelnek indult, álmos szerdának, a hét közepén. Néhány munkamániás már átvágott a Capitolium épülete előtti nagy park gyalogösvényein. Öltönyös férfiak, csinos átmeneti tavaszi kabátban, néhányan ódivatú aktatáskával, mások laptoptáskával, peckesen, büszkén, mintha ők lennének a világ urai. Ceruzaszoknyás, harisnyás, körömcipős, szép nők, sikkes táskával, néhányan kalappal a fejükön, mintha egyszerre repültünk volna vissza a hatvanas évekbe és mégis élnénk a huszonegyedik századot. Néhányan máris forródróton voltak – a telefon a fülükhöz nőtt, bájcsevegtek vagy pletykálkodtak, páran máris ügyeket intéztek azokkal, akiket reggel ötkor is fel lehet hívni. A park java része azonban még csendes volt, és az épület dolgozóinak java része is otthon volt még. A szerencsésebbek az igazak álmát aludták, és majd csak két óra múlva fog megszólalni a vekker, akik kevésbé szerencsések, már ébren kávéztak és fogalmuk sem volt róla, hogy a mai napon az emberiség élete visszavonhatatlanul megváltozik.

Egy hete, nagyjából, az egész világ értesült a földönkívüliek atlanti-óceáni leszállásáról és Schiller tábornok elfogásáról, de mivel azóta más nem történt, minthogy katonai helikopterekből a tv csatornák az annunakik járműveit vették fel élő adásban, és csak találgatni tudtak, konkrét tényeket közölni nem, így a közfigyelem a szokásos, hétköznapi dolgok felé kezdett el terelődni.

Az annunakik választották célpontnak a Capitoliumot, ami meglehetősen közhelyes dolog volt a részükről, mintha szándékosan a szinte róluk leforgatott Függetlenség Napját akarták volna másolni. Pedig a célpontválasztásnak egészen más oka volt. A háttérhatalom által egyetlen beavatott elnök, Maximillian Ford ma reggel ide fog érkezni, nem sokkal öt óra után, és ők el akarják csípni, mielőtt bemegy az épületbe. Mardukéknak fontos volt Ford, aki majd majdnem ezer évvel később, az időben gyorsítva, tehát még ebben a testben, a számtalan mátrix időcsúsztatással terhelve, át fog változni egy másik lénnyé, méghozzá Jezuellé, akit a világ csak Jézus néven ismer.

No nem mintha egy amerikai elnököt olyan könnyű lenne megállítani egy kis reggeli csevejre a Capitolium előtt.

Nagyjából tíz perccel múlt el öt óra. Egy nagy szürke tömeg jelent meg a park felett az égen. A munkába sietők közül többen megálltak, majd kiabálni kezdtek, amire többen is felfigyeltek. Az elnök konvoja már befordult az épület főbejárata felé vezető úton, két kocsi ment elől, kettő hátul, középen az elnök autója, sofőrrel.

A konvoj olyan hirtelen fékezett le, ahogyan észlelték az űrhajót az égen, hogy mindenki egy kicsit előrebukott. Férfiak pattantak ki a járművekből, és mindannyian egy irányba mutogatva kiabáltak, néhányan telefonon adtak utasításokat. Az elnök védelme a legfontosabb.

Az űrhajó azonban egyenesen felettük állt meg, az út egy ekkora hajónak keskeny lett volna, mégis egyre lejjebb ereszkedett. Mély, búgó hang hallatszott, amely nem volt a fül számára sértő, mégis furcsa. A búgó hang egyfajta mágneses rezonanciát bocsátott ki, amely miatt a hajó alatt sem az autók, sem az emberek nem tudtak mozdulni.

A hajó egyre lejjebb ereszkedett. Nagyjából harminc méterszer harminc méteres rombusz volt, az alján ősi annunaki jelekkel, amelyeket az úrhajót lelkesen levideózók borzongással néztek, mintha mindig is ismerték volna a szimbólumokat.

Ford kiszállt. Felfelé nézett. A torkában maró, kaparó érzéssel nézte, ahogyan a földönkívüli űrhajó alja szétnyílik egy résen, és egy két méterszer két méteres kisebb űrkabin ereszkedik lefelé a fűre, éppen melléjük. Határozottan dejavu érzése volt, pedig abban biztos volt, hogy az ő életében nem landolt idegen űrhajó a Capitolium mellett. Mégis, mintha már tudta volna, hogy mi következik majd, hamarosan…

Az űrkabin puhán, elegánsan ért földet, majd felnyílt a teteje. Egy fiatal, sugárzó, szép férfi tápászkodott ki belőle, akit Ford és még többen is azonnal felismertek, de mégsem tudták hova tenni.

-… Schiller? – Ford szinte suttogta a szavakat a megdöbbenéstől. Jól ismerte Schillert, fiatalkoruk óta párhuzamosan, fej fej mellett haladt az életük, és nyílt titok volt, hogy mivel jó barátságban voltak, Ford juttatta Shcillert abba a magas katonai pozícióba, ahol volt.

Wayne Alexander, a hadsereg nemrég kinevezett ezredese úgy termett ott, mintha csak a közelben várakozott volna, és valóban, három álcázott katonai autóval, nagyjából húsz  méteres távolságra követték az elnöki autót, az annunakik miatti megerősített védelem miatt. Alexander magas volt, sötét hajú, jóképű. Ruganyos járása és acélhideg szemei egy jó erős nárcisztikust sejtettek. Ford mellé érve, közvetlenül mellette nézte, ahogyan a tábornok kiszáll a járműből, majdnem harminc évvel fiatalabb kiadásban. Ő maga csak képekről ismerte fel, jóval fiatalabb volt mint Ford és Schiller.

-          Wayne! – fordult Ford az ezredese felé.

-          Igen, uram? – Alexander vigyázba vágta magát.

-          Menj a tábornokért, és kísérd ide.

Alexander elindult a pázsiton a magabiztosan lépdelő Schiller felé, aki szemmel láthatóan nem szorult kíséretre.

Az annunaki űrhajó landolása mellett, azzal egyidejűleg más is történt. Az annunakiknak speciális zavaró berendezéseik voltak, amelyekkel a földkörüli pályán keringő műholdakat mind megmókolták. A világon minden mobiltelefon, laptop, pc és televízió ugyanazt az adást kezdte el sugározni.

Őket.

Azt, ahogyan az űrhajó megáll az amerikai elnök konvoja felett, azt mozgásképtelenné téve, az embereket éppen csak a járművüktől két-három méter távolságra engedve, és ahogyan az űrkabin landolt a füvön, majd az elnök tábornoka kiszállt belőle.

Az egész világ látta a jelenetet, mindegy, hogy addig mit csinált bármilyen elektronikus eszközén, még a tabletek és a Playstationok is átálltak az adásra, és akinek bármi ilyesmi be sem volt kapcsolva éppen, annak is aktiválták magukat az elektronikus eszközei. Majd az adás váltott, és a világ több mint ezer pontját kezdte el sorban mutatni.

Ugyanis nem csak a Capitolium mellett szálltak le. Az egész világon, több mint ezer nagyváros főterén vagy törvényhozási épületénél megjelentek. Ahol víz volt a közelben, mint például a magyar Parlamentnél, ott a vízen landoltak, ez esetben a Dunán, a parthoz nagyon közel. Az annunakik megszállták a világot.

Miután Schiller kiszállt a járműből és Alexanderrel Fordhoz ért, mögöttük az űrhajó is landolt a füvön. Oldalt nyílt ki rajta egy ajtó, és négy annunaki szállt ki belőle. Mostanra már mindenki, aki a közelben volt ma reggel, idesietett. Mindenki kamerázott és amikor a négy annunaki kiszállt, a hangjuk is elnémult.

Inanna, Marduk, Enki és Nabu léptek ki sorban az űrhajóból a fűre. Az arcuk nem árult el semmit, a magasságuk azonban lenyűgöző volt és a külsejük is. A világ többi pontján más annunakik jöttek elő. Adapa, Ninmah, Hahn, Anzu, mindenhol a vezérkar tagjai.

Katonák jelentek meg az űrhajó körül, headseten Alexander már mozgósította addigra a hadsereget. Ezredes lévén volt rá hatásköre, de hamarosan megérkezik a vezérkari főnök is.

A világ döbbenten állt meg, és ahogyan az annunakik az űrhajóik előtt állva, pókerarccal szembenéztek a teremtményeikkel, mindenki, minden ember érzett valamit, mélyen legbelül. Egyszerre félelmet és megkönnyebbülést, de azt is, hogy a világ mostantól soha többé nem lesz ugyanaz.