2025 Föld szimuláció

A nap ferde sugarakban törte meg a park félhomályát. A fák lombjai ezen a szakaszon egészen összezárultak, és titokzatos hangulatot kölcsönöztek a kis gyalogösvénynek, amelyen Charles Monroe baktatott. A hatvanas éveiben járt. Nem volt már fiatal. Sokat látott és sokat tudott arról, mi folyik itt, a Cityben, és ez még csak a jéghegy csúcsa volt. A deepstate – a mélyállam – egyre zsugorodott, és Charles, akinek már az ükapja is tagja volt a Rejtett Kéznek, és azon belül is a Koponyák és Csontok titkos társaságnak, a világot titkon vezető háttérhatalmi elit krémjét tömörítő szabadkőműves páholynak, most nagyon elgondolkodott. Súlyos, megoldhatatlan problémák merültek fel a Koponyákban – mindenki így hívta, a Scrulls-ban -, nem csak a széthúzás ütötte fel a fejét az elmúlt évtizedekben, de kemény árulások is történtek, többen is kiléptek a szervezetből, akikről senki sem hitte volna, hogy ki fognak lépni.

A kilépés ugyanis azzal jár, hogy mindent elveszítesz. Akik azonban kiléptek, majd eltűntek, és erős volt a gyanú, hogy személyazonosságot váltottak családostul, most pedig egy csendes-óceáni apró trópusi szigeten élnek luxuskörülmények között, azok számára még ez is jobb volt, mint maradni, és vállalni a felelősséget. A felelősséget azért, amit a világgal a szervezet tett, hosszú évezredeken keresztül.

Mindegyikük tudta, hogy közel az elszámoltatás ideje, és Monroe fejében éppen az járt, hogy ideje lenne neki és a feleségének is lelépni a két fiukkal együtt.

Megint másokat kizártak a Koponyákból, mert árulást követtek el. Információkat adtak el a túlélésük érdekében és azért, hogy a Koponyák után – amikor az majd feloszlik, mert egyre biztosabb volt, hogy fel fog -, legyen miből finanszírozni az életüket.

Monroe inkább a trópusi szigetre szavazott. Több kis apró, felfedezetlen gyöngyszem is volt Óceániában, amelyek még a térképen és a GPS radarokon sem szerepeltek, ahová az elit tagjai elbújhattak. Közülük még egy sem volt magántulajdonban, amolyan közös tulajdonnak számítottak a kis szigetek, egy egyezményes menedéknek, de ha valaki bármelyik ilyen rejtett szigetre betette a lábát, onnantól a Koponyák szabályai szerint érinthetetlen lett. Nem lehetett róla tudni semmit, szuverenitást élvezett még a Koponyáktól is, és érinthetetlen volt. Az ottani személyzet teljes titoktartással övezte az oda menekülőket, és a titkos szigeteken álló luxusvillák több mint ötméteres falai és biztonsági kamerái, magánstrandjai és magánéttermei mögül semmi nem jutott ki. Még a Koponyáknak sem.

Monroe éppen ma reggel beszélt erről a feleségével, Juliával. A reggelizőpultnál ültek, és a kávéjukat szürcsölgetve beszélték meg, hogy lelépnek. A két fiuk, Joe és James könnyen mozgatható, habár az egyikük, Joe most akart jelentkezni Fort Pointba, egy titkos kiképzési programba, de éppen levégezte az egyetemet, űrmérnöki szakon, és a Point arra lett volna jó, hogy kiképezze. Monroe-nak sosem tetszett ez. Nem akarta, hogy Joe a földkörüli pályán töltse az életét egy űrkabinnak nevezett kapszulába zárva.

James jogi szakon végzett, a bankszektorba szánták, éppen most kezdte volna el ősszel a képzést.
Julia újságíróként dolgozott, és eltitkolta a főnökei elől, hogy kinek a felesége, igaz, a Monroe név nem is mond semmit. Monroe-ék oldalágon a Rothschildek leszármazottai voltak, és eredetileg Rose-Monroe Shield volt a nemesi családnevük. Julia származását tekintve egy olasz ősi nemesi család sarja volt, akik vissza tudták vezetni a vérvonalukat Da Vincihez, de Juliának már a nagyapja is csak nyaralni járt Olaszországba.

Így teljesen rejtve maradhattak, Charlesnak több a világot vezető cégben voltak részvényei, egész életét tárgyalásokkal és a tárgyalási helyszínek közötti repkedéssel töltötte, kész csoda, hogy volt mégis ideje megnősülni és családot alapítani.

Imádta a fiait, Joe és James között mindössze másfél év korkülönbség volt, helyesek voltak, bátrak és eszesek, mindig tudták, mi a helyes út. Charles amennyire tudta, távol tartotta őket a Koponyáktól, de mint az ő gyermekei, születési jogon tagok voltak, ahogyan a házasság révén a felesége, Julia is. Ezért a szokásos és kötelező beavatási szinteket mindannyiuknak végig kellett járni. Charles már túl volt a kilencvenkilenc beavatási szinten, Julia hetvenhatnál járt, Joe és James fej fej mellett haladva, az ötvenkettedik foknál.

Charles igyekezett a családját megkímélni. Megfontolt ember volt, aki mindig előre gondolkodott, és mindenki előtt járt száz lépéssel. A Central Park homályos ösvényén eldöntötte, hogy még ma felhívja a kapcsolatát a Szigeteken, - csak így hívták az óceániai titkos menedéket  a Koponyák tagjai -, és egy héten belül búcsút intenek az USA-nak, és az egész világnak is. A Szigetek a világtól elzárt, szuperbiztonságos helyek voltak, sokak szerint még egy világháború ellen is menedéket nyújthatnának, bár ezt többen is vitatták, hiszen összehangolt nukleáris csapások esetén a Szigeteken sem lenne hová bújni.

Kiért az ösvényről, és elétárult a tavaszi tömeg. Mindig megmelengette a szívét az átlagemberek naivsága, akik úgy tudnak örülni az életnek, ahogyan ők sosem fognak, hiszen nem tudnak hozzájuk képest szinte semmit arról, ami a hátuk mögött, a talpuk alatt, és úgy általában mindenhol folyik. Nem felhőzik a homlokukat a világ irányítási gondjai, nem szembesülnek olyan megoldhatatlan problémákkal, mint mostanában  a Koponyák, akik közel látnak egy világháborút, és egy részük, az igazán vén, oszlopos tagok, akik a második világháborút túlélték, a harmadikra is rávoksolnak, míg mások, mint Charles is, minden ízében ágáll ez ellen a felvetés ellen.

Az emberek körülötte élték az életüket, a napsütés ragyogón fonta őket körbe, és ahogyan Charles elnézte őket a közeledő alkonyatban, úgy tűnt neki, mintha az emberek aurája aranyból lenne. „Az enyém biztosan nem az – gondolta magában -, annyi bűn terheli a lelkemet, amit ellenük követtem el. „

Sóhajtva elsétált egy csapat labdázó gyermek mellett, és egy piros kislabda éppen a lábai előtt landolt az úton. Egy megtermett dalmata szaladt elé, aki orrával bökdösni kezdte a kezét, amikor lehajolt, hogy megsimogassa. A kutya felkapta a labdát, de előtte még sietősen megnyalta Charles kezét. A gyerekek kiabálva biztatták a kutyát, hogy vigye vissza nekik a labdát, és ahogy a kutya lelkesen elszaladt, Charles-ot elöntötte egy mélységes békesség, mintha minden rendben lenne. Az egyik kislány a csoportból odaszaladt hozzá, és valami oknál fogva egy félig megevett csokit nyomott a kezébe. A csokis nápolyi jól megcsócsálva, negyedrészben még a csomagolásában volt, és Charles mosolyogva elfogadta az „ajándékot a bácsinak”, ahogyan a kislány hívta. Zsebre vágta a csokit, a világért sem dobná ki a kislány szeme láttára, majd elballagott haza.

A nappaliban Julia várta izgatottan.

-          Hol voltál? – szinte rátámadt az ajtóhoz rohanva, ahogyan belépett. – Ezerszer hívtalak!

Charles kivette a telefonját a zsebéből. Megnézte a kijelzőt.

-          Ne haragudj édesem. – mondta – Le voltam némítva.

Julia mérges lett.

-          Hányszor mondtam már, hogy ne némítsd le, ha elmész otthonról! Hiszen bármikor történhet valami! – az asszony nagyon zaklatott volt, a szemében könnyek és rémület ült. Charles odalépett hozzá, és átölelte.

-          Mondtam, hogy ne haragudj, édes. De mi a baj? Mi történt?

-          Megérkezett a JELZÉS.

Charles hátrahőkölt. Előkapta a szolgálati telefonját, amit elővigyázatlanságból ma szintén nem vitt magával, mert egyedül akart lenni a gondolataival.

Valóban ott volt a JELZÉS a telefonja kijelzőjén.

Szürke sávban piros betűkkel ez állt:

                                                            TIZENKETTES KÓD

                                                            SÜRGŐS MEGBESZÉLÉS

                                                            HELYSZÍN: FP ZERO 05 3260

                                                            IDŐ: 21.00 PM 22.03.25.

Ezt az üzenetet mindannyian megkapták. Joe, James, Julia és Charles is. A két fiú éppen most ért haza, egy kocsival jöttek a gyorsaság kedvéért. James vezetett, szinte tövig nyomva a féket, lesatuzott az ajtajuk előtt. New York egy elegáns kerületében laktak, de arra ügyeltek, hogy elvegyüljenek a felső középosztály gazdagai között. A villájuk két szárnyból állott, némi személyzettel, volt egy hátsó kert fedett medencével, és négy garázs a négy autónak.

James feltépte az ajtót, beviharzott. Joe követte. A telefonjukat mutogatva mind a ketten egyszerre kezdtek el beszélni, egymás szavába vágva.

-          Aztamindenit, hát megtörtént. – mondta Joe. – Itt vannak!

-          Meg, hát, én mondtam neked ! – így James.

-          És akkor most el kell hagynunk az USA-t?

-          Persze, hogy el, te ökör! – nyomott a tesója vállába egy finom öklöst James.

-          Hová megyünk, apa? Anya?? – Joe mindig el tudta játszani, hogy megijed, és adta az ártatlan báránykát. James ezt utálta benne, mert tudta, hogy ezt Joe felhasználja arra, hogy megkapja, amit akar. Most azonban ez nem így lesz. Ez vészhelyzet.

-          Egyelőre a megbeszélésre. – mondta Charles. - Van még három óránk addig igyekezzetek. -intett a lépcső felé, hogy a fiúkat a szobájukba terelje készülődni.

-          Donna addig készít vacsorát nekünk. – mondta Julia kissé megnyugodva. Belül azonban még mindig reszketett egy kicsit.

A TIZENKETTES KÓD ugyanis azt takarta: FÖLDÖNKÍVÜLI CSOPORTOS FENYEGETÉS A FÖLDFELSZÍNEN VALÓ LANDOLÁSSAL. FENNÁLL A TÁMADÁS VESZÉLYE.

A SÜRGŐS  MEGBESZÉLÉS azt jelentette: KÉSZÜLJENEK FEL A LAKHELYÜK ÉS A MEGSZOKOTT ÉLETÜK TELJES ELHAGYÁSÁRA. RÉSZLETEK A MEGJELÖLT HELYEN ÉS IDŐBEN.

A HELYSZÍN FP – Fort Point, titkos háttérhatalmi katonai támaszpont, ötszázhatvan kilométerre New Yorktól egy földalatti bázis – ZERO 05 azaz ötös épület az első egységben azaz a Zéróban, 3260 a konkrét termet jelöli, ahol a találkozó fog zajlani. Az IDŐ 21.00 PM, azaz még három órájuk van addig, a 22.03.25, az 2025. március 22., azaz a mai nap.

Donna tényleg isteni vacsorával várta őket, már délután elkészítette, most már csak megmelegítette a sütőben. Sült kacsa volt saját levében sütve almával és céklával, köretnek édesburgonya és chiliszósz.

Gyorsan ettek, de jó étvággyal, bár a gyomrukban ott volt a feszültség, tisztában voltak azzal, hogy most kell enniük, mert nem tudni, legközelebb mikor fognak. Donna csomagolt nekik az útra több szendvicset és forrásvizet palackokban, amit eltettek, majd este hétkor autóba ültek. Nem voltak kirittyentve. A szabályzat szerint a tizenkettes kód esetén fel kell készülni a több mint húsz órás útra, a Szigetek mögötti Tűzhányónak keresztelt titkos katonai támaszpontra, ami mélyen fekszik a Csendes – óceánban, és csak nevében Tűzhányó, valójában egy idilli, elég nagy trópusi sziget, amit csakis arra az esetre tartanak fenn és töltenek fel folyamatosan készletekkel, ha  a tizenkettes kód bekövetkezne. A Tűzhányón katonai őrség várja őket, és bőséges ellátmány, de addig, az úton, bezsúfolva, sokan, egy rejtett útvonalon haladó repülőbe, magukra lesznek utalva.

Az előírásoknak megfelelően fekete ruházatot viseltek mind a négyen. Fekete pólót, fekete, zsebes, gumis derekú, kényelmes nadrágot, katonai fekete bakancsot, fekete hátizsákot vettek magukhoz, személyes iratok, személyes tárgyak nem lehettek náluk. A hátizsákban életmentő felszerelés és ejtőernyő volt. Egy külön táskába tették az élelmet, amit Donna, a házvezetőnő adott, majd búcsút intettek a zokogó asszonynak, aki tudta, hogy soha többé nem láthatja őket.

Donna bement a házba, összepakolta a szükséges holmijait, és beszállt a ház előtt Charlesék távozása után fél órával megálló fekete autóba, amely egy másik városba, egy másik családhoz szállítja őt még ma éjjel, akiket már értesítettek, és akiknek szintén szükségük van egy új házvezetőnőre. Ők is  Koponyák tagjai, ahogyan Donna is, akinek családja ugyan nem volt nemesi származású, ezért ítéltetettek örökkön – örökké pusztán szakácsok, lovászok és cselédek, takarítónők és dajká lenni, de Donna még ezért az életért is hálás volt, hiszen biztonságban volt, és bőségesen gondoskodtak róla. Donnának nem volt családja, így könnyen lehetett mozgatni, és az éjszaka sötétjében sebesen száguldó autóban kifaggatta a sofőrt, hogy hová viszi, amikor bejött a tizenkettes kód.

-          Paolo De Lonca és felesége várja magát, Donna. – mondta a harmincas évei közepén jár sofőr. – Ők megtehetik, hogy itt maradnak, az államokban.

-          Oh, igazán.. micsoda megtiszteltetés. – suttogta Donna elképedve. A De Lonca család a Koponyák egyik legősibb alapítói voltak, leszármazottaik között többen is elérték a százötvenedik életévüket, de titkos nyelvek azt beszélik, hogy az öreg Lonca több, mint hatszáz éves. Loncáék valóban megtehettek szinte bármit, és olyan erődben éltek, ami földönkívüli támadásnak is ellen tudna állni, de még atomcsapásnak is.

Voltak még mások, akik maradhattak, de Charles és családja arra ítéltetett, hogy elhagyja eddigi életét.

Mégsem bánták, hiszen az egész életük színjáték volt, és tudták, hogy a Tűzhányón végre önmaguk lehetnek, mert távol élnek majd a világ szemétől. Charles pusztán azt sajnálta, hogy soha többé nem látja majd az embereket, az alkonyodó napsütésben a Central Parkban, az arany aurájukkal, a boldog gyermekekkel, a kislánnyal, aki egy csokit nyomott a kezébe.

Az ő autójukat is sofőr vezette. A lesötétített ablakú Sedan diplomata jelzéssel száguldott az éjszakában, és egy elzárt katonai repülőtérre szállította őket. Ott már várakoztak a katonai helikopterek amik majd Fort Pointba viszik őket.

Onnan a megbeszélés után szállnak még ma éjjel repülőre a Tűzhányó felé.

A repülőtéren nagyon sokan voltak. Charles ismerős arcokat látott, rövid bólintásokkal köszöntek egymásnak, most nem volt idő bájcsevegni. Mindanyian a helikopterekbe szálltak szigorú rendben, majd elindultak Fort Point felé.

A bázis felülnézetből többszörös U alakot vett fel, pontosan úgy, mint annak idején Edin, az annunakik főhadiszállása. A Zero épület a legkisebb U volt, amit a többi, egyre nagyobbodó U ölelt körbe. Az épületek jellegtelenül szürkék voltak, minden pompát és feltűnést nélkülözve. A gépek leszálltak, és utasaik, a Koponyák és Csontok kiválasztott tagjai kiszálltak belőlük. Egyenes, rendezett sorban, fegyelmezetten és csendben haladtak a Zero felé, csak néhány halk szó hangzott el egymás között, ahogy a helyzetet firtatták. Mindannyian örültek a Tűzhányónak, mindenki oda akart eljutni és ott élni szíve szerint, hiszen paradicsomi édenkert volt. Egy igazi búvóhely, ahol mostantól semmire sem lesz gondjuk.

Bemasíroztak a Zero ajtaján, katonai sorfaltól kísérve, és egy hosszú folyosón a lifthez mentek, ami majd az ötös épülethez viszi őket. Az ötös épület ugyanis a föld alatt volt, ezért volt a az ötös szám előtt az üzenetben egy nulla. Charlesék az első ütemben voltak, az első ötszázban, akik a Tűzhányóra mennek, és ötszáz embernek több szervizlift is a rendelkezésre állt. Ezek a liftek nem olyanok, amit az átlagember megszokott. Lassú, lomha jószágok, akkorák, mint egy középméretű terem, és magasan fejlett technikai adottságokkal rendelkeznek. Tizenöt ilyen lift volt, tizenöt szervizaknával, és a tömeg szintén fegyelmezetten, liftenként úgy harminc-harmincöten beszálltak.

A liftek megkezdték lassú útjukat lefelé, a föld alá, mintegy hatszáz méteres mélységbe. Az út lefelé nagyjából huszonöt percig tartott. A liftek megálltak a zéro ötös szinten, és mindenki kiszállt. Földalatti járművek várták őket, kicsit hasonlóak, mint a golfpályákon a fehér elektromos autók, de ezek feketék voltak, és húsz férőhelyesek. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, az autók hangtalanul gördültek síneiken a sötétségbe, a föld alá vájt alagútban. Több leágazás is volt az úton, de az autók egyenes sorban haladtak a negyedik leágazáshoz, ahol a háromezres tárgyaló termek következtek. A számozás szerint a nullával kezdődő helyiségek az első leágazásnál voltak elérhetők, jobbra. Ezek voltak a kísérleti laboratóriumok. Az egyessel kezdődőek a második leágazásnál balra, a tudományos laborok voltak, ahol mostanában főleg quantumfizikával és quantumechanikával foglalkoztak. A kettessel kezdődőek a harmadik leágazásnál a titkos és nagyon zárt tárgyalások helyszínei voltak, jobbra, olyan tárgyalások, ahol a Lonca – félék folytattak tárgyalásokat, és a négyes leágazás a hármassal kezdődő termeknek a vészhelyzeti bázis volt, ahova ők most tartottak. Volt még itt számozás és leágazás egészen a tízessel kezdődőekig, és azt beszélték sok helyütt, hogy a tízesekben már földönkívüliek vannak. Azonban a Koponyák és Csontok tagjai közül a legtöbben maximum a hatosig juthattak el, mert a hatos leágazásnál induló termekben hadászati stratégiákat gyártottak.

Joe izgatottan böködte James vállát, és a jobbra-balra leágazó, sötétbe vesző alagutakra mutogatott.

-          Azt figyi! – suttogta, mert egyébként vészterhes csend ereszkedett az utazókra – Ott állítólag már Churcill is tárgyalt! – mutatott az egyik alagútra.

-          Nem nagy ügy. – mondta unottan a testvére. – Inkább arra gondolj, velünk most mi történik. Tesó! Megyünk a Tűzhányóra!

-          Csssss!! – Julia hátrafordulva rájuk pisszegett. Egy ekkora jelentőségű eseménynek meg kell adni a módját. – Viselkedjetek ahhoz méltón, akik vagytok! – ahogy a fiaira szólt ,azok rögtön elhallgattak, és néma csendben megvárták, amíg a kis elektromos jármű begördül a többivel együtt a 3260-as elé.

Ott olyan gyorsan ugrottak ki a járműből, mintha darázs csípte volna meg őket, és nagyon nehezen tudták tartani a fegyelmezett viselkedést, de végül sikerült. Belül remegő gyomorral követték őket a szüleik, akik ugyan úgyszintén örültek, de valahol féltek is, hiszen minden ingóságukat, minden ingatlanjukat, minden folyó bizniszt és minden barátjukat és rokonukat, a munkájukat, az egész életüket parancsszóra maguk mögött kellett hagyni.

A 3260-as terem úgy nézett ki, mint egy hangár, rengeteg tervrajz, térkép kapott odabent helyet, és több, egymás mellé állított, hatalmas, ébenfekete ovális asztal is, amelyek körül tengernyi szék állt egymás mellé állítva. Az asztalokon ásványvíz, poharak, rágcsálnivaló bekészítve. Az ötszáz ember csendesen helyet foglalt, senki nem verekedett a helyekért, sokkal nyugodtabban viselkedtek, mintha átlagemberek lettek volna, lévén, már születésüktől fogva az ilyen helyzetekre képezték ki őket. Amikor mindenki leült, egy tízfős team jött be egy másik ajtón, nagyjából a hangár túlfeléről, ők fogják koordinálni a Tűzhányóra szállításukat. Egy magas, vékony, ötvenes férfi volt a főnök, aki határozott hangon mutatkozott be a társaságnak.

-          Thomas Hunter vagyok. – mondta, és tiszteletteljesen bólintott. Mindenki tudta a teremben, hogy ez valószínűleg álnév, de nem számított, valójában hogy hívják, hozzájuk képest egy nevesincs senki volt, a háttérhatalmi elit kiszolgáló személyzetében. – Szólítsanak Tomnak. A Tűzhányó  - szigeten szolgálok harminc éve. Valójában ott is születtem, így nálam jobban nem sokan ismerik azt a helyet. Amint azt tudják, a Tűzhányó az Önök menedéke vész esetére. Mivel ma délután életbe lépett a tizenkettes kód, így szükséges az Önök evakuálása a Tűzhányóra, méghozzá még ma éjjel. Holnap reggelre már ott köszönhetik az új életüket. Hosszú, veszélyes és kimerítő utazás elé néznek, és sajnos túl sok időt sem tudok adni maguknak felfrissülni, egyenek néhány falatot, igyanak és használják mindannyian a mellékhelyiségeket, amelyek a terem jobb oldalán találhatóak sorban. – ezzel jobbra intett, ahol nagyjából tíz toaletthelyiség volt kialakítva, öt női és öt férfi. – Mostantól számolva nagyjából húsz percük van, utána indulunk az utasszállítókhoz. Két utasszállító fogja Önöket a Tűzhányóra repíteni, az út a kerülők miatt nagyjából húsz óra. Arra kérem Önöket, hogy minden mobiltelefont és elektronikus eszközt, azonkívül minden fémet, ékszert, órát, fegyvert, bankkártyát, és igazolványt adjanak le a munkatársaimnak. – mutatott a kilenc fős személyzetére, férfiakra és nőkre vegyesen, akik azelőtt nagy, nemzetközi reptereken dolgoztak. – Ha bármi kérdésük van, azt már csak a Tűzhányón tehetik fel nekem, addig magasfokú fegyelmezettséget és rendet kérek. Köszönöm.

Meghajolt és hátrébblépett, hogy a személyzete átvehesse a leadni kért tárgyak tengerét, amelyek majd tulajdonosaik távoztával nagy, fekete dobozokban kerülnek visszaszállításra és alapos átvizsgálásra. A személyzet mindenkinek új mobiltelefont, új elektronikus eszközöket, laptopokat, tableteket és órákat adott, fegyvereket pedig senkinek sem, valamint bankkártyákat sem, mert ilyesmire a Tűzhányón nem lesz szükség. Ellenben már jó előre, évekkel ezelőtt el volt készítve az új személyazonosságokat igazoló összes okmány, amelyeket át kellett vennie az ötszáz fős utazóbrigádnak, és mindenkinek memorizálni kellett az új nevét. A keresztneveket mindig megőrizték, hogy ezzel elkerüljenek minden bonyodalmat, de a vezetéknevek – sokaknál már nem először – átírásra kerültek.

21.30-ra mindenki fenn ült a katonai járműveken, amelyek a titkos reptérre szállították őket. 22.30-ra mind az ötszázan fenn ültek két csapatra osztva a két utasszállítón, és a repülők megkezdték az emelkedést a kifutópályákon. A gépben már nem voltak csendben. Egymás szavába vágva beszélgettek, egyesek méltatlankodtak, mások vitatkoztak, megint mások szinte euforikus hangulatba kerültek. Mire a gépek hasítani kezdték az éjszakai eget, álcázva magukat általános utasszállítónak, hogy a repülési útvonalon senkinek ne tűnjenek fel, már egészen emelkedett hangulat uralkodott a két gépen.

Másnap, húsz órával később, már átlépve a vasárnap-hétfő vonalat, ottani helyi idő szerint reggel kilencre, valójában ha otthon lettek volna, nagyjából este nyolcra, megérkeztek a Tűzhányóra. Az út java részét éjjel repülték át, de üléseik kényelmesek voltak, még párnát és takarót is kaptak, reggel pedig kávét.

Fáradtan, az időzóna váltás miatt elnyűtten érkeztek meg a szigetre, amelyet már a levegőből is megcsodáltak. A három korallzátony által körülölelt, ezáltal csaknem teljesen megközelíthetetlen sziget egy igazi csendes-óceáni vulkanikus gyöngyszem volt, mintha egy istennő véletlenül lepottyantotta volna az esküvői ruhájából az óceánba. Csodálatos, esőerdő borította lankái, meleg, barátságos völgyei mellett egy kisebb patak és egy nagyobb folyó is átszelte, melyekből több vízesés is kialakult az évmilliárdok során. A sziget közepét teljes egészében egy több évmilliárd óta alvó vulkán uralta, a Marcuun, és a tengerpartot végig luxusvillák és luxusapartmanok pettyezték. Egyszerűen lenyűgöző volt.

Az utasok leszállva a sziget egyetlen repterén, amit a keleti öböl mentén alakítottak ki, rögtön a reggeli óceánnal találták szembe magukat. Többen odasétáltak a vízhez, és habár rengeteg alkalommal utaztak már a családjukkal olyan luxusutakra, amelyek rendszerint ilyen helyszíneken zajlottak, ez most más volt. Egy új élet kezdete.

 2025. március 24. 8.00 óra

Tűzhányó sziget

Csendes – óceán

Föld szimuláció

Eltelt egy nap és egy éjszaka, de még nem kaptak konkrét tájékoztatást a tizenkettes kódról. Ma reggelre ígérték a teljes helyzetismertetést a Tűzhányó központi blokkjában, a sziget északkeleti partján fekvő Csillagban. A Csillag onnan kapta a nevét, hogy kifejezetten a tizenkettes kódra felkészítő fázisokra hozták létre. Az űrt és a földkörüli pályát széles körben pásztázó űrtávcsövektől az ide irányított titkos műholdakon át a védőfelszerelésekig, és három lakhatásra is alkalmas űrhajóig minden volt itt. Biológiai és vegyi felszerelés, kutatófelszerelés, mintavételre alkalmas eszközök, de még az ismert vírusok elleni összes ellenszer is, sőt, a Föld minden fajának genetikai készletéből génszekvenciák. Mindenre felkészültek itt, arra is, ha a csapatnak hirtelen kell elhagynia a Földet. A három űrhajóban elférne ötszáz ember és a személyzete, valamint a kutatók és a katonák is a mérnökökkel és a műszaki személyzettel együtt. Ennek ellenére, a Csillag nem a legfejlettebb bázis volt a Földön erre az eshetőségre, a tizenkettes kódra. A Földön más helyeken voltak fenntartva azok az ennél nagyobb bázisok, ahonnan az elit igazán jelentős krémje távozhat majd, akik szintén megkezdték a felkészülést az elmúlt két napban, csak néhányan fognak itt maradni. A többiek a Föld elhagyását tervezték.

A Csillag egy áttetsző kupolás, hatalmas, kör alapú épület volt, hasonlított egy obszervatórium és egy űrhajóhangár keverékére. Neve ellenére ronda volt, szürke, jellegtelen, de odabent a legmagasabb technikai felszereltség várta az érkezőket.

Az ötszáz fős társaság felajzva, mindent tudni akarva lépett be reggel nyolckor a Csillagba. Még mindig megőrizték fegyelmezettségüket, de nem tudhatták, mi vár rájuk.

Thomas Hunter üdvözölte őket. Látta az arcokon, hogy fel vannak villanyozva, és közben félnek is. Az elmúlt napot pihenéssel, feltöltődéssel, az óceánban és a magánmedencékben való úszkálással töltötték, kiváló minőségű ételt kaptak, és mindent, amit csak kértek. A ma reggel viszont az akció kezdete.

Thomas végignézett rajtuk, majd megszólalt.

-          Jó reggelt mindenkinek. A tizenkettes kódról fogok most beszélni. – halk morajlás a tömegtől.. végre.. hallatszott ki halkan – Itteni helyi idő szerint este kilenckor az északi sarki obszervatórium jelezte, hogy egy idegen objektumraj tart a Föld felé. Összesen tizennégy objektumot számoltak meg, és a megfigyelések alapján ezek egy nagyjából kétszázötven méter hosszúságú anyahajóból, és tizenhárom kisebb, mintegy ötven méteres űrhajó kíséretből álltak. Beléptek a földkörüli pályára, és az északi – sark felett haladva megindultak a Izland felé. Az ezt követő órák kritikusak voltak.

Thomas egy mögötte álló nagy kijelzője mutatott, ahol a Földre belépő tizennégy objektumos idegen űrhajóraj volt látható. Az űrhajók közül az anyahajó hatalmas volt, tekintély sugárzó, szinte félelmetes. Fekete-szürke váltakozó színeivel és furcsa, valahonnan mindenkinek ismerős, mégis hátborzongató szimbólumaival általános megrökönyödést keltett. A kép ráfókuszált arra a részre, ahol a nagy, lesötétített ablak volt látható a hajón, de nem lehetett belátni, hogy ki vagy kik vezetik. Lassú, lomha úszását a Föld felett nyolcezer méteren tette meg, és a tizenhárom fürgébb kisérője is magára vonta a figyelmet. Ezek ezüst színű, kisebb űrhajók voltak, az ablakaik szintén el voltak sötétítve, nem lehetett tudni, vajon kik érkeztek a Földre velük.

Az ötszáz fős tömeg csendben hallgatott, megdöbbenve fürkészték a felvételt, és nézték végig, ahogyan az űrhajóraj elhalad Izland felett, majd a Skandináv – félsziget felé veszi az irányt. Végighaladva Észak – Európa felett hirtelen irányt váltottak. Kilőttek nyugat felé, és gyorsuló mozgással száguldottak át az égen még messze lőtávolságon kívül az Atlanti – óceán felé. Elhaladtak Anglia felett, és a szabad vízen szálltak le. A kijelzőn látni lehetett, hogy a vízen rámpaféleséget engednek a víz színére, és az óceántól cseppet sem tartva, dacolva az éppen uralkodó erős széllel, három alak lépett ki az anyahajóból, majd a tizenhárom másik kisebből is kettő-kettő. A felvétel ismét fókuszált. Ráközelítettek az idegenekre, amikor az egyik műholdas kamera nagy nehezen kiélesedett, majd rázoomolt az egyikük arcára, akkor az ötszáz fős elit elvesztette a fegyelmezettségét.

Többen úgy kiáltottak fel, mint a sebzett vad, megint mások arcán könnyek folytak végig, volt, aki a félelem miatt sírt, volt aki az öröm miatt, mert nem igazán akarták ők mindannyian egy és ugyanazt…

A név már kihallatszott a tömegből, de Thomas megerősítette.