FÉRFISZÍV
Férfiszív
Sötét sziklába zárva, kietlen homályban vacog,
önmagát láncokba verve a magányos férfiszív.
Ismeri a pokol minden bugyrát és tudja már,
ó de mennyire, önmagát taszította oda,
démonok tépte fekete lyukba,
oda, hol nincs se idő se tér.
Biztonságos pokol ez,
önmagába forduló ördögi sötét
ó férfiak, magányos farkasok,
páncélba öltözött harcosok,
meddig büntettek egy soha el nem követett bűnért?
Látjátok már, érzitek már, mi nők tudjuk ezt,
a sziklátok előtt állva nézzük,
ahogy ezredévek jege olvad fel,
a láncokat a jég tartotta meg,
nem az ész és nem az akarat,
jég melybe bezárta magát a félelemtől félve
minden lángoló, csodás férfiszív.
Mert ha kiszabadul, lángoló főnixként,
lángra gyújtja a nő lelkét,
fél az erejétől a férfiszív,
fél, hogy pusztít és nem épít,
ó pedig lángoló szerelembe öltözni
drága férfiak, ha tudnátok,
az élet ott kezdődik, a tűzben
újjászületve ráébredni,
amitől féltetek, az maga az élet.
A felkelő Nap fénye izzó magma,
folyik a sziklátok hasadékain,
megtalálja a rést a páncélotokon,
a női szív lágyan ölel gondolatban,
csak érintésre izzik, belül finom selyem,
gyengéden csókoló női ajak,
mellkasra boruló hullámos aranyhaj,
simogató kéz a lelketek ívein.
Gyógyító női sóhajok nyitják a szívet,
ó nem a könnyek, nem a játszmák,
nem a becsapott ajtónk, nem az elfordulás,
a valódi nők megtanulták már,
a férfiszívet a kitárt női lélek nyitja,
mely beengedi a férfit titkai mélységébe,
szenvedélye örvényében megcsillannak
szerelme kendőzetlen gyémántjai.
A valódi nő nem fél,
nem titkolózik, a szíve igaz dallamot játszik,
amit érez, mint csodás képet,
meg meri mutatni a férfinak,
amely férfi nem fogadja el
a női szív kezébe adott kulcsát,
az csupán azért talál zárt ajtókat majd,
mert a női szív egyedül,
a szikla előtt várakozva,
a hideg szélben, a Nap melege nélkül
elsorvad végül.
Férfiak... az egyik erős, a másik gyenge,
az egyik mer, a másik nem mer,
de a nő sosem azt választja,
aki látszatra bátor, belül mégis üres,
akiről tudja, a szíve jégbe zárva van,
aki hamis álarcokat vesz,
becsapva önmagát is.
Azt, aki lassan, páncélba öltözve,
megfontoltan közelít, mert nagy a tét,
és ha látja, a nő Valóság,
leveti a jégbe zárt, félelemből szőtt láncait,
maga tör ki és mint tűztenger,
mint szélvihar, forró ölelésbe vonja a nőt,
megszelídíti, elringatja,
kisimítja a nő szívének sebeit.
Eszter
2018.09.10.
Sötét sziklába zárva, kietlen homályban vacog,
önmagát láncokba verve a magányos férfiszív.
Ismeri a pokol minden bugyrát és tudja már,
ó de mennyire, önmagát taszította oda,
démonok tépte fekete lyukba,
oda, hol nincs se idő se tér.
Biztonságos pokol ez,
önmagába forduló ördögi sötét
ó férfiak, magányos farkasok,
páncélba öltözött harcosok,
meddig büntettek egy soha el nem követett bűnért?
Látjátok már, érzitek már, mi nők tudjuk ezt,
a sziklátok előtt állva nézzük,
ahogy ezredévek jege olvad fel,
a láncokat a jég tartotta meg,
nem az ész és nem az akarat,
jég melybe bezárta magát a félelemtől félve
minden lángoló, csodás férfiszív.
Mert ha kiszabadul, lángoló főnixként,
lángra gyújtja a nő lelkét,
fél az erejétől a férfiszív,
fél, hogy pusztít és nem épít,
ó pedig lángoló szerelembe öltözni
drága férfiak, ha tudnátok,
az élet ott kezdődik, a tűzben
újjászületve ráébredni,
amitől féltetek, az maga az élet.
A felkelő Nap fénye izzó magma,
folyik a sziklátok hasadékain,
megtalálja a rést a páncélotokon,
a női szív lágyan ölel gondolatban,
csak érintésre izzik, belül finom selyem,
gyengéden csókoló női ajak,
mellkasra boruló hullámos aranyhaj,
simogató kéz a lelketek ívein.
Gyógyító női sóhajok nyitják a szívet,
ó nem a könnyek, nem a játszmák,
nem a becsapott ajtónk, nem az elfordulás,
a valódi nők megtanulták már,
a férfiszívet a kitárt női lélek nyitja,
mely beengedi a férfit titkai mélységébe,
szenvedélye örvényében megcsillannak
szerelme kendőzetlen gyémántjai.
A valódi nő nem fél,
nem titkolózik, a szíve igaz dallamot játszik,
amit érez, mint csodás képet,
meg meri mutatni a férfinak,
amely férfi nem fogadja el
a női szív kezébe adott kulcsát,
az csupán azért talál zárt ajtókat majd,
mert a női szív egyedül,
a szikla előtt várakozva,
a hideg szélben, a Nap melege nélkül
elsorvad végül.
Férfiak... az egyik erős, a másik gyenge,
az egyik mer, a másik nem mer,
de a nő sosem azt választja,
aki látszatra bátor, belül mégis üres,
akiről tudja, a szíve jégbe zárva van,
aki hamis álarcokat vesz,
becsapva önmagát is.
Azt, aki lassan, páncélba öltözve,
megfontoltan közelít, mert nagy a tét,
és ha látja, a nő Valóság,
leveti a jégbe zárt, félelemből szőtt láncait,
maga tör ki és mint tűztenger,
mint szélvihar, forró ölelésbe vonja a nőt,
megszelídíti, elringatja,
kisimítja a nő szívének sebeit.
Eszter
2018.09.10.
