2018. okt 07.

LÁTOMÁS - A MÁTRIX

írta: Eszter 777
LÁTOMÁS - A MÁTRIX

LÁTOMÁS

A mátrix

 

Nyílik az ajtó,

a gyomrod remeg,

kulcsod a zárban,

elfutnál, ha tehetnéd,

de már nem lehet...

 

Tudnod kell.. igazságot!! jár a fejedben,

túl hosszú éveket töltöttél a börtönben,

láncra verve az elméd, - használták,

láncra verve a szíved, - megtaposták,

láncra verve a tested, - meggyalázták,

és meggyaláztad magad - MAGod...

 

Remegsz kívül, remegsz belül,

de már bent vagy és látod,

amit nem akartál látni, pedig,

a szemed előtt volt a szégyenletes,

a mocskos, a hihetetlen tények tengere -

Morpheus nem volt ennyire kegyetlen.

 

Belépsz, elönt az izzó harag,

kezeid ökölben, szólni sem tudsz,

felrúgod a gyertyákat, tombolsz és rombolsz,

az aljasság sötét szobájában a padlón

a saját fényképedet látod,

és az Övét, kettévágva, kettéhasítva,

fekete viasz választja el azt, ami EGY.

 

Hogy tehette ezt? Nem hittél te ebben soha,

mágia? ugyan már, vicc az egész,

mégis, ahogyan ott állsz, érzed,

a mágia szerves része volt a tervnek,

a gyertyák felborultak, akiben mindig bíztál,

aki mézesmázos szavakat suttogott a füledbe,

most reszketve kap az égő kanóc után.

 

Már nem állít meg semmi,

nem fékez meg a félelem,

mely eddig téged az igazságtól elválasztott,

fiókokat borogatsz ki,

megtalálsz mindent, mintha valójában

mindez évek óta rád várt volna.

 

Ajándékok, melyeket Ő soha nem kapott meg,

de neked azt mondták, el sem fogadta őket...

nem tudott róla, öntudatlanul, fájdalomban ment el tőled,

nem értette a hallgatásodat..

pedig te nem hallgattál, hozzá mindez mégsem jutott el,

tévedések vígjátéka, szentivánéji álom,

mocskos és aljas tragikomédia.

 

Állsz a kiborult fiókok felett,

ott van minden, amit Neki szántál valaha,

és érted már... de az igazság szörnyű,

mert az árult el eközben,

aki most a varázskörében zokogva ül,

bizonygatva a semmilyen, gusztustalan igazát,

akiben a legjobban bíztál, akiről már tudod,

soha nem az volt, akinek hitted...

 

Ha feltéped az igazság ajtaját,

ömlik elő a szenny, amit a szőnyeg alá söpörtél,

van még ott más is,

évek óta tartó befolyás bizonyítékai,

nem hiszed el, amit látsz - mátrix,

igen azzal vettek minket körbe,

egy illúzióval, egy megtévesztéssel,

és azért vagy ott most, hogy lerántsd a leplet.

 

Azt hitted, az életed független ettől,

túl vagy már ezen, nem számít, ő mit csinál,

abban a démonoktól terhes, hideg nappaliban,

azt hitted, rád nem hat semmilyen mágia,

a magad ura vagy - és nem vagy az,

mindaddig nem lesz vége ennek,

míg ki nem nyitod az utolsó fiókot is.

 

Utána elfelejtheted - nem mész többé oda,

mert a lényeg valóban nem ott van,

ő most csupán eszköz, hogy az angyalok

akik kísérnek, szembeállítsanak magaddal -

egy próba ez, a lélek útján,

a megoldás soha nem kívül van.

 

Összetörve ülsz a kanapéra,

arcodat a kezedbe temeted,

nem akartál idejönni, pedig érezted,

meg kell tudnod, mert ami körülötted zajlik,

egy megfejthetetlen rejtvény, egy őrület,

a kulcs a mátrix - illúzió volt minden,

és ahogy ülsz ott, életed romjain,

tudván, ide többé nem jössz vissza,

ráébredsz, hazugság volt az egész életed.

 

A hazugságot te is megalkottad,

nem csak ő, amit teremtettél

azért te vagy a felelős,

ő csupán azt mondta mindig,

amit hallani akarsz, de meg kell látnod,

a valódi felelős te magad vagy,

ő csupán álarcos mellékszereplő,

pontosan ez a legnehezebb -

magadat csaptad be évtizedeken át -

tudod ezt is, ez most nem segít...

 

Fel kell ébredned.

A szeretetre.

Ugorj - először mindenki leesik,

de ahhoz, hogy megtanulj repülni,

a mélybe kell zuhannod, hogy újjászülethess,

új ember leszel, és erősebb,

másabb, a félelmeid csupán a mátrix -

te MAGad valójában az vagy,

amilyennek én látlak.

 

Nézlek téged kívül az illúzión,

láttam, ahogy zuhantál,

nem tehettem semmit - végignéztem,

amikor a mátrix tükrén áthatolsz,

a valóság először fejbevág,

már a tükrön túl vagy -

ébredezel, sokkos vagy még,

vakít a fény - túl sok.

 

Már nem várlak, én sem kergetek illúziót,

sokszor elhiszem, csak az vagy nekem,

de ugyanúgy ahogyan te is, én is tudom,

nem vagyunk azok - MI VAGYUNK A VALÓSÁG.

 

Megmutatják nekem,

tiszta képekben, mintha a szívem a tiéddel egy lenne,

amikor tőrt döfnek a tiédbe, én is érzem,

nem akarom érezni, nem akarom tudni,

menekülnék ebből, túl sok, túl nehéz nekem,

mi a mátrix és mi a valóság?

 

Arra jutottam, csak a szeretet az,

a többi díszlete az életnek, hogy megtanítson

ledobni magunkról az álruhát.

 

Eszter

 

2018. október 7 .

Szólj hozzá

VERSEIM 2018 ŐSZE