Fény az Árnyékban
Jin a Jangban

Tűzben állsz, jég a szemedben,
Hideg csend, vakító harag,
Csak simulnék a karodba,
Csak elcsendesíteném háborgó lelked.

A félelem emelt falakat közénk,
Áttörjük, nem adjuk fel soha,
Nincs olyan kétség ami megbontaná,
Nincs olyan szó, ami szétzúzná,
Ami árad, ami egy lett a kettőből.

Aranyban állok előtted,
Oly régóta várlak, hogy megérkezz,
Hallod a szavaim, az én könnyem a te arcodon,
Hallom a szavaid, bennem ver gyökeret
A szerelmünk kitéphetetlen, ősi fája.

Amikor a sötét borít leplet ránk,
Figyelem a szemed, érzem a szíved,
A jeleket követem, amiket hagysz nekem,
Labirintus ez, ősi játék, mely
Az Utolsó Körhöz érkezett.

Minden harcunknak értelme van,
Minden csatát megírtunk előre,
Ősi lángban vívunk,
Fényben és Árnyékban,
Nyitom a kaput,
kimondom helyetted én.

Talán azt érzed, soha nem lesz vége,
Talán azt hiszed, nincs kegyelem,
Talán azt gondolod, nincs értelme,
Pedig az Ősi Kör, a Karma, az Átok
Megtört amikor a szívedben én ma
Megérinthettelek.

Követlek, ahogy lépsz, úgy lépek én is,
Figyellek, ha megszólalsz, megszólalok én is,
Kezedben a kormány, kezemben a kulcs,
Még mindig egy a kettő,
Ami te vagy, az vagyok én.

Ami rossz az jó is,
Ami benned, bennem is,
Ahogy kitörsz, simítom az arcod,
Tudom, hogy a te váradban
Te is könnyezel, amikor nem látom.

A bátorságod egyben gyengeséged is,
A tartásom csak álca, a büszkeségem csak fegyver,
Leteszem most eléd, nem kell több háború,
A váram ajtaja nyitva, csak hinni nem mered,
Várlak, annyira várlak, sötét van, de ott a fény.

Gyertyát gyújtok, hogy kinyissam a szemed,
Lelkem fényét odaadom neked,
Tanítottál és vezettél, a sötétben te adtál fényt nekem,
Annyiszor vittél át a kétség hídjain,
Mégis hiszek benned,
Ha kell, kimondom én: ez szerelem.

Eszter

/2016. május 23./

A VERSEIMET ÉS AZ ÍRÁSAIMAT, BÁRHOL, BÁRMILYEN FORMÁBAN CSAKIS FORRÁSMEGJELÖLÉSSEL OSZTHATOD MEG/