II. RÉSZ 

NIBIRU 

1. fejezet

A Halál Árnyékának Völgyében 

1. rész 

Elveszve

Soha, senki nem csinálta még ezt meg. Nagyon kockázatos volt. A tudat örökre elveszítheti kapcsolatát a testtel, és a Földön rendszerint, ha valaki elhagyja a tudatát, és csak a teste marad lent, kómába esik, és gépek tartják onnantól életben. Fura ez, mert a tudat sokkal többet jelent, mint az agy maga, a tudat maga az élet, ahol a tudat van, ott van az élet, ahol nincs tudat, ott a test magától kapcsol ki, mint egy gép. 

Az emberek a mátrixban vagy öntudatlanul engedik el a tudatukat, vagy öntudatlanul, és mindkettőnek fokozatai vannak. Aki tudatosan engedi el a tudatát, az első körben vagy meditációval teszi azt, vagy valamilyen kábítószerrel, amely átlendíti a tudatot a mátrixon, és alternatív dimenzióba helyezi azt, azonban ebben az esetben nagyban függ a dolog attól, hogy milyen érzelmi töltettel teszi mindezt, mert amennyiben negatív érzelmekkel van tele, az érzelmek teremtő erejének hatására negatív, ijesztő, félelmetes alternatív valóságba kerül a tudat ráadásul úgy, hogy a testet bármilyen veszély érheti közben, és a tudat egyáltalán nem biztos, hogy vissza tud jönni. Ha meditál valaki, akkor egy adott szintig irányítja a tudatát, főleg, ha vezetett meditációt hallgat, de a tudat egy adott szint után önállósodni kezd - ahogyan Menráéké -, és minél mélyebbre merül a trancendensbe, annál inkább nehéz a tudatát visszahozni. Ha öntudatlanul engedi el a tudatát, az mindig valamilyen nagyon erős trauma hatására történik, olyan trauma hatására, mely lekapcsolja a gondolkodó elmét, kikapcsolja az érzelmeket, és a tudat szó szerint leszakad a testről, azonban sosem szakad le a lélekről, mert nem tud - a tudat és a lélek úgy jár kéz a kézben, mint egy szerelmespár, kivéve annak, aki a lelkét eladta - azaz szándékos és durva leválasztást önnön maga számára kért olyan lényektől, akik a lelkét elorozzák, learatják vagy a legtöbb esetben használják a maguk céljai elérésére, ilyenkor tengernyi energiát nyernek a tudat nélkül teljesen kiszolgáltatott lélekből. A tudat az, ami meg tudja a lelket védeni, sőt, a testet is, mindentől, még a haláltól is. A tudat akkor, amikor valaki öntudatlanul engedi el, egyáltalán nem irányítható, Menráék pedig átlendültek abba az állapotba, amikor néhány tizedmásodpercig nem tudták irányítani a tudatukat - akkor, amikor együtt átmentek a Holt Tengelyen - majd ismét visszanyerték felette az irányítást akkor, amikor az alternatív univerzumba léptek. Ekkor fogták fel azt, hogy a kezükben van a döntés. A tudatukat leszakítják e a testről, vagy ott tartják, és ők úgy döntöttek, hogy leszakítják, és a testet elhagyva elhagyják a mátrixot is, ugyanis ha nem, akkor a mátrix, mire visszalépnek a testbe, mindent elfeledtet velük. Ezt a jelenséget Felejtés Zónának hívták. Az emberek több néven is nevezik. Fátyol, homályzóna, alkonyzóna, senkiföldje. Egy hely a tudat és a test között, amikor a tudat túlságosan elszakadt a testtől és a mátrixtól, a mátrixban egy automatikus program működésbe lép, és előidézi a felejtést, a mátrix számára kényelmes, biztonsági okokból van ez így. Ugyanis ha valaki a tudatával olyan mértékig tud kilépni a mátrixból, hogy felfedez nagy titkokat, megért mélyebb dolgokat, és ezzel a tudással visszatérve a mátrixba, felfedné annak mikéntjét, és ezeket a titkokat, amiket látott, az emberiség előtt, az a mátrix számára végzetes lenne - az emberek tömegesen ébrednének fel az információ hatására, mi több, az energia hatására, amely ekkor eljönne azzal együtt, aki lehozta az információt. Éppen ezért a Felejtés Zóna martaléka lesz minden komolyabb tudás és információ, titok, rejtelem és megoldás a mátrix ellenében. Menra nem ismert még senkit, és a társai sem, aki a Felejtés Zónát megúszta volna. Nagyon sokan jártak a mátrixon kívül a tudatukkal, és senki sem bírt igazán nagy áttörést elérni. Az az információ azonban, mely Menráék szeme láttára bontakozott most ki, egyszerűen túl értékes volt ahhoz, hogy a Felejtés Zónába dobják be, mintha kincseket dobnál ki a szemetesbe….. ezért döntöttek úgy, hogy végleg leszakítják tudatukat a földi avatar-testjükről, és járjon ez odalent bármilyen következményekkel is, inkább nem térnek vissza soha, mint hogy mindezt elfelejtsék. 

Van még egy módja annak, hogy a tudat leszakadjon a testről, sőt, részlegesen a lélekről is. Ez a mód az őrület. Az őrület, amely egy trauma hatására indul el, és szó szerint kettéhasítja a tudatot, majd egy részét átviszi a mátrixon túlra, a lélek egy részével együtt. A tudat egy része ilyenkor a mátrixban marad, és a másik része a mátrixon kívül kóborolva keresi a lélek veszélyben lévő részét, melyet folyamatos asztráltámadások érnek, ami átmegy a tudatnak, és az illető azért viselkedik úgy, ahogy, mert retteg, és bizony joggal…. a mátrixban maradt tudatrésze azonban próbálja regisztrálni a mátrix valóságát, és görcsösen kapaszkodik bele, hiszen a test a mátrixban van, a tudat két része pedig két különböző dolgot keres és védelmez, vagy éppen támad, attól függően, hogy a kettéhasadt, éppen ezért szintén kiszolgáltatott tudatot milyen mértékű mentális támadások érnek - a tudat egyik része a testet védi, vagy támadja, amikor a mentáltámadások erre programozzák, a másik része pedig a lelket védi, vagy támadja. Aki elveszti a tudata feletti kontrollt úgy, hogy lelke fele a mátrixban marad, a kettészakadt lélek és kettészakadt tudat előbb-utóbb megsemmisíti önmagát, a legtöbb esetben öngyilkossággal. 

Menra Azraelára nézett, öten lebegtek pentagrammot alkotva. 

• Bízom benne, hogy nem őrülünk ettől meg. - mondta, kicsit félve a nagyon is lehetséges ténytől. 

• Nem, mert tudatunknál vagyunk, és a tudatunk egész. - válaszolta Azrela. 

• Mi lesz a testünkkel ? - kérdi Lucifera, közelebb húzódva Luciferhez, aki átölelve a vállát, szorosan tartotta a cseppet sem biztonságos téridőben, ahol most voltak. 

• Azt elveszítettük, visszatérésre nincs lehetőség. - jelentette ki profánul Abraxas. - Talán nem is baj. 

Menra megborzongott.

• Sajnos bármit tehetnek ezek után a testünkkel. Eltemethetik, elégethetik, gépekre kapcsolhatják. Bármit. Azt látják, hogy kómába estünk, és nem lehet minket felébreszteni. Ha a tudatunk idefent megsérül, és mégis visszatérne a testhez mondjuk akkor, amikor éppen lekapcsolják a gépekről… vagy akkor, amikor a krematóriumba tolnak be…. - nem folytatta, elcsuklott a hangja. Jeges félelmet érzett. Az emberek odalenn tudás nélkül sajnos, bármire képesek. 

• Akkor az lesz, hogy a tudat kettéhasad és a lélek is, és egyik felünk örökre idefent ragad, másik felünk örökre odalent. Hányan jártak már így… - mondta Abraxas, aki láthatónan nem félt semmitől. Már régen elengedte a félelmet, sok inkarnációnyi melója feküdt ebben, főként, hogy démonként igencsak hátrányos helyzete volt a mátrixban. 

• Van egy biztosíték. - gondolkodott hangosan Lucifer. - A Világegyetemben mindenre van biztosíték. Erre is van. Csak az… - összeráncolta a homlokát. - Az a Nibirun van. 

• Uramisten… - suttogta Menra mintegy maga elé. Nem akarta, hogy a többiek a félelem legkisebb jelét is észrevegyék rajta, pedig félt, nagyon félt. Rettegett, hogy elveszti a tudatát, és akkor mindennek vége, a lelkét elkapják és használják az idők végezetéig, és még azon is túl. Lucifer bátorítóan szorította meg a kezét.

• Ne félj. - mondta. - Tudom, hogy félsz, nem kell szégyellned. Mi itt majdnem mind félünk, és ugyanattól amitől te, kivéve Abraxast. Ő azért nem fél mert a lelke nem használható, mivel a démonok fajába tartozik, és a démonok maguk is szoktak lelkeket használni. - itt elvigyorodott, tetszett neki ez a paradoxon. Egy démon van velük, ez még jól jöhet. Nem is tudta, mennyire beletrafált. 

• El kell mennünk a Nibirura. - mondta Azraela. 

Körülnéztek jobban, hol is vannak. Itt minden más volt, nagyon más. Csak nézték elképedve. Ők látták a különbséget, de ha bármelyik ember felment volna oda, ahol most ők voltak, nem. Még csak azt sem tudta volna aki ide hirtelen lép be, előkészület nélkül, hogy hol is van, és nagyon megijedt volna ugyanattól a lehetőségtől, amitől ők - hogy elveszíti a tudatát örökre. Mert más a tudat és a test elszakadása, és más a lélek és a tudat elszakadása. A test nélkül a lélek és a tudat ki van téve bárminek, ha a tudat gyenge, vagy csak egy része van jelen. Egy alternatív világegyetemben voltak, ahol minden olyan volt, mint az eredendő állapot. A bolygók sokkal nagyobbak voltak, gigásziak, és tisztán, fényesen, jól kivehetően ragyogtak a sötét anyag ölelte űrben. A hatalmas bolygók körül, melyeket az emberiség előtt már felfedtek, a Neptunus, az Uranus, a Jupiter, a Szaturnusz, tengernyi élhető és lakható, sőt, most is lakott édenkerthez hasonló bolygó keringett, közrefogva a négy titánt. Más megabolygók is voltak, az emberek mostanság csak számokkal és betúkkel jeölték őket, mert a mátrix tudta jól, ha valaminek nevet ad, azt Létezővé teszi. A megabolygók közül több még nagyobb volt a Jupiternél is, és azok körül is számtalan bolygó keringett, többségük szintén lakható. A Föld vonalában, a Földdel egyvonalban hét másik Földhöz nagyon hasonlító tesztbolygó keringett, mint ahogyan a Föld is egy tesztbolygó, de a Szövetség ugyebár semmit sem bíz a véletlenre. A Merkúr vonalában a Tűz Tengely foglalt helyet és a Vulcanus mellett számtalan, Naphoz közeli bolygó rótta köreit a központi csillag, a Nap körül, és átellenben, ahol a Plútó van, a Kuiper - övben, a Sárkányok tengelény milliónyi teljesen egyformának tűnő bolygó keringet, ők adták a külső védelmező kört. A Neptunus-Uranus tengelyén lévő megabolygók e kettővel együtt voltak a Víz Tengely, a felemelkedett érzelmekért felelős teremtő sáv, a Jupiter-Szaturnusz vonalon e kettővel együtt több gigabolygó alkotta a Levegő Tengelyt, ők voltak a felemelkedett értelemért felelős sáv, és a Tűz Tengelyen, a Vulcanus-Merkur vonalán lévő tűzbolygók adták a Nappal szembeni védelmet, majd a Tűz Tengely és a Nap között ott volt, amit kerestek, az egyetlen hely, ahol tudatvesztés nélkül lehet átlépni a Nibirura: a Holt Tengely. Egy éjfekete széles sáv a Nap körül, melyet tévesen a Fekete Nappal azonosítanak, pedig nem az. A Fekete Nap egy fekete lyuk kezdemény a Nap mögött, mely mindaddig, amíg egységben van a Nappal, addig nem jelent veszélyt, a Nibiru pedig egy teljesen más égitest. Halálcsillagnak is hívhatnánk. Időről-időre megközelíti a Naprendszert, és a Holt Tengelyen lép be oda, majd elpusztít mindent, pontosabban a teljes ottani téridőt, minden bolygó felszínét és lakosságát, és csak a túlélők maradnak, vagy a DNS mintázatuk, mert az mindig megmarad, és abból bármekkora új társadalmat fel lehet építeni. 

Az Eredendő Univerzum csodaszép volt. Ragyogó, fenséges, érintetlen és tiszta. Egy adott közös térideje volt, és a bolygóknak külön-külön is volt téridejük, a Naphoz igazítva, ez volt a Naphoz viszonyított egyéni téridősík, melyet nem volt szerencsés változtatni, ilyen a Földnek is van, de a Naphoz viszonyított keringési idejéhez mért időszámításon belül olyan időmódosításokat hajtottak végre, ami a mátrixot szolgálta, és nem magát a bolygót, és annak természetes idejét. És.. az időn múlik minden. Azon, hogy az időt mihez viszonyítják. Az Eredendő Univerzumnak eredendő térideje volt, módosítás nélküli, karmikus terhektől mentes. Tiszta, és eredeti, amit nem terhel semmi, és gyakorlatilag egy nullpont. Ez a nullpont számos lehetőséget rejt magában. Egy tiszta téridő, amiben még nincs akadálya az Eredendő Sorsnak, amely a közös Terv része. A Tervé, amely egy állandóan mozgásban lévő változó, mégis adott csapásirányok mentén. A Tervé, melyet a reptil-arkhón Szövetség sosem fogadott el, mert a Terv szerint nekik létezniük sem kellene, ugyanakkor az is benne van a Tervben, mint alternatív lehetőség, hogy életre kelnek a Szíriusz-Orion háború után, ahogy ez meg is történt, mert minden tiszta, eredendő fajnak van egy ellenpólusa, egy elágazása, ahol a fejlődés lehetőségét az ellenpólus biztosítja, és ez maga a biztosíték. Biztosítéka annak, hogy minden kiküldetés sikeres, mert van tét. Ellenpólus nélkül pedig nincs. 

Lucifer elgondolkodott, belül már a Nibirun járt. Kereste a biztosítékot, amely a tudatot biztonságban megőrzi, bármire vállalkozik is. Hosszasan koncentrált, mélyen belül utazva, mielőtt valóságosan is a Nibirura lépnek majd. Hosszú, éles kanyonok, kihalt vasforró völgyek felett járt, a folyók visszafelé folytak, vizük olyan sűrű és szennyezett, akár a higany, a levegő sötét, belélegezhetetlen és radioaktív sugárzással teli minden halott fűszál. 

A Nibiru úgy néz ki, mint egy sokszoros atomháború utáni terület, ahol se most, sem a távoli jövőben nem lesz élet. Soha többé. Talán soha nem is volt… vagy ha igen, az ellenpólusú fajoknak mindig más a környezeti igényük, mint az eredőjüknek. Aki a Tervet kikerülve él, az nem kap meg semmit gyilkolás, ragadozó vadászat, és gyűlölet nélkül, amit a Terv részesei eredendően megkapnak. Fényt, élelmet, levegőt, biztonságot, szeretetet, újjászületést, kegyelmet… A Tervtől elszakadottak számára minden nap az utolsó, és mindig az utolsó utáni pillanatban vannak. Az utolsó UTÁNIBAN. 

2. rész

Achremmon

A Nibirura utazni nem átlagos kiküldetés, nem átlagos veszélyekkel. A Nibiru azon bolygók körébe tartozik, amelyekre nem vonatkozik az asztrálsík védelmező ereje - bármely nem Nibiru típusú bolygó asztráljára lépsz, a dolgok számodra mindig jól alakulnak, mivel a Terv részeként működik minden. A Nibiru azonban más kategóriába tartozik. Bármi megtörténhet, és meg is történik. 

A tesztbolygókon, mint amilyen a Föld, az asztrálharcok nem valósak, csupán a kiképzés és a játék részei. Az eredendő bolygókon, mint a Szaturnusz vagy a Jupiter, az asztrálharcok valósak, de a kimenetel le van zsírozva a Terv szerint. A Nibiru típusú halálcsillagokon azonban a harc kimenetele bármi lehet, és egyáltalán nem biztos, hogy a teremtő harcosának számára végződik jól, sokszor, túl sokszor történt az meg, hogy a Nibiru lakóinak számára végződött jól, vagy azok számára, akik elárulták a Tervet. Minden árulásban alku van, és minden alkuban a mérleg egyik felén mindig a Terv van, amelyet elárulnak, vagy így, vagy úgy. Ha maga az alku lényege a Terv elárulása, akkor az alku tárgya az örök élet. Örök élet egy olyan lény számára, aminek léteznie sem szabadna. Csak azért létezik, mert a Terven kívül jött létre. 

Tudták, hogy ezt a kiküldetést a Nibirura, Lucifer fogja irányítani. Ő a legerősebb ebben. Meglátogatni olyan elmondhatatlanul sötét világokat, ahol a tétek élesben kerülnek a játékasztalra. 

• Újra át kell mennünk a Holt Tengelyen. - mondta Lucifera. 

Menra most kicsit távolabb lebegett tőle, az Eredendő Univerzumban gyönyörködött. Töltődött belőle, de belül úgy érezte, ez egy látomás, pedig nem volt az. 

• Minden, ami ezen kívül van, az látomás.  - találta ki a gondolatait ismét Azraela. - Megnyugodtál? - kérdezte a lányt. 

• Fogjuk rá. - válaszolta Menra. - Talán.

• A talán az kevés. - jött közelebb Abraxas. - Ha a Nibirura akarunk menni, egyetlen érzésünk sem lehet, amivel megfoghatnak minket, csakis a teljes közöny. 

Már percek óta tétováztak, és tudták, a Földön odalent, a Holt Tengely másik felén évek teltek el. Itt öt perc, nagyjából. Már régen eltemették őket, és az öt fiatal hirtelen és egyszerre történő kómába esésének okát senki sem tudta megmagyarázni, hat év után lekapcsolták őket a gépekről a zokogó szülők pedig feladták a reményt. Eleinte egymást okolták. Egymásnak estek. Egymást hibáztatták. Volt közöttük egy egyedülálló anya is, Abraxas vagy inkább Dani édesanyja, aki ezer éve nem látta Dani apját, most mégis előkerült, és üvöltve esett neki a nőnek, mondván, erről ő tehet, hagyta, hogy a fiuk szektába járjon… 

Egy idő után összefogtak, az öt fiatal szülei és hozzátartozói, afféle klubot alakítottak, ehhez kerek három évnek kellett eltelnie. Látókhoz jártak, médiumokhoz, halotthívókhoz, szellemlátókhoz, gyógyítókhoz és mágusokhoz. Semmi és senki nem segített, a médiumok megzavarodva közölték, homályos fátyolon túl vannak a fiatalok, ráadásul együtt, és nem lehet őket elérni. 

Sára, Attila anyja talált végül valakit, akiről az a hír járta, hogy bemegy olyan helyekre is, ahová más nem mer, és bejárása van mindenhová. Elég darkos stílusa volt, magas, vékony, ötvenes fickó volt, szúrós nézéssel, szemei éjfeketék, kezei csontosak. Richard néven mutatkozott be, de Sára - Sarah tudta, hogy álnév.

• Üdv. - mondta kurtán Sarahnak az ajtóban. Egy kopott manhattani bérház aljában fogadta a kuncsaftjait. Nagy kirakatüveg hirdette, mifélével is foglalkozik. 

“ SZERELMI KÖTÉS MÁR 250 DOLLÁRTÓL.” “ ÁTOK KÉSZÍTÉS VAGY LEVÉTEL, MÁR 350 DOLLÁRTÓL.” “LÁTÓ, MÉDIUM, JÖVŐBE LÁTÁS, MÚLTBA LÁTÁS.” “ FEKETE MÁGIA - NÁLAM MINDENT MEGKAPHATSZ.” Anubis Studio néven mindez, megcsúfolva az istenek egyik leghatalmasabbikát. Sarah már az ajtóban majdnem visszafordult. Nem volt elég a gyomorforgató kirakat, a pasas egyenesen undorító volt a szemében. 

• Üdv. - lépett be végül némi tétovázás után. Ő is magas, nyúlánk nő volt, hosszú, mézszőkére festett hajjal, dekoratív középosztálybeli hatást keltett, de ennél sokkal tehetősebb volt, csak nem szerette, ha ezt látták rajta. A telefonos egyeztetés során Richard ezer dollár konzultációs díjat nevezett meg, amennyiért vállalja ezt az egészet, miután az öt fiatal fotója alapján bemérte, hogy hol is vannak. A telefonban is Sarah beszélt vele, ezért jött el ő, a többiek kint vártak, mert Richard nyomatékosan kérte, hogy csak egyetlen egy ember jöjjön be hozzá, az is feltétlenül nő legyen. A telefonos egyeztetés akár viccbe is fulladhatott volna, ha Richard nem mond olyasmiket, amiket nem tudhatott, csakis az öt fiatal szülei. Akkor, hétfőn, mindenki jelen volt, tizen ültek Sarah nappalijában, még Dani apja is eljött, holott nem hitt az egészben, de most már minden aprócska jelbe bele akartak kapaszkodni. Ekkor még a fiatalok a gépekre voltak kapcsolva. A telefonban Richard olyan hangon kezdett el kántálni, amitől mindannyiukat kirázta a hideg, és ösztönösen egymás kezét fogták meg, majd a túlvilági hangból emberi hang lett, de bizonyos, hogy nem Richardé, inkább olyan volt, mintha egy földönkívüli lény emberivé torzítaná a hangját, hogy az emberek értsék a szavait, de egyértelműen átalakításon ment át a hang. A lény közölte, hogy a tudatuk egy alternatív idősíkban van, és végleg leváltak a testükről. Többé nem tudnak visszatérni. Innen nézve olyan, mintha alkut kötöttek volna. Nem is alkut, inkább egyezséget. Egyezséget azért, hogy ne kelljen visszajönni ide…. de látnak valamit, tapasztalnak ott valamit, amit Richard nem láthat, de a lény igen…. a lény hangja váltott, enyhe ciripelésbe, de nagy nehezen érteni lehetett, amit mond. - Ne reménykedjetek. Nem fognak visszatérni. De birtokába jutottak egy titoknak… és ezt itt ti nem tudhatjátok meg. - a hang agresszíven mélyre váltott, majd hirtelen megszakadt, és Richard hangja tért vissza a készülékben, majd mondott pár dolgot, ami hitelessé tette az egészet, Dani kedvenc gyerekkori játékát, Noémi magyarországi kedvenc helyét… sok mindent, amit tényleg nem tudhatott, így a tíz ember, berzenkedve bár, de megszavazták, hogy Sarah elmegy hozzá. Kerek egy hétre a hívásra, kapott időpontot. 

• Már nagyon vártalak. - mosolygott Richard teátrálisan. 

• Ugyan már, hagyd a kamu dumát. Az ezer dollárt várod. Megkapod, ha visszahozod őket. Ebben állapodtunk meg. Összedobtuk az ezrest, de előbb látni akarjuk az eredményt.  - mondta Sarah. Richard már a telefonban belement ebbe a megegyezésbe, végülis világéletében sikerdíjasan dolgozott a szakmában, megszokta már. Eddig sosem fordult elő, hogy ne kapja meg a pénzét. Egyszer sem. Sarah várakozón nézett rá. - Nos? 

• Oh hát ez nem így megy.  - mosolyog most Richard és hirtelen kezébe veszi Sarah kezét. 

• Nyugodj meg. - barátian paskolta a kézfejét, mintha csak az apja lenne. Saraht még az érintése is idegesítette, de uralkodott magán. 

• Jól van. Lássuk, mit tudsz, ne húzd az időt. Ne játszd itt a nagy mágust. Eredményt akarunk. Most. Három éve várunk erre. Te vagy az egyetlen reményünk. Az egyetlen, aki legalább hiteles. 

Már bánta, hogy ezt kimondta, mert a férfi arcán elégedett vigyor terült el. 

• Lazuljunk el. - kezdte, és egy fotelhez vezette Saraht, ő maga a szemközti fotelbe ült. Nem sok minden volt a helyiségben, két bőrfotel, egy asztal a két fotel között, egy szerkény balra az ablak mellett, egy lehetetlenül giccses csillár, és egy könyvespolc, rajta ijesztőbbnél ijesztőbb könyvekkel, valamint jó pár fekete gyertya az albakpárkányon, meggyújtva. Az ablak zárva volt. Sarah háta mögött volt a kirakat, kívülről mindent látni lehetett. Micsoda szenzációhajhászás. - gondolta magában Sarah. - Nevetséges. Nem mondott semmit, leült. A fotel meglepően kényelmes volt, de nagyon emlékeztetett valamire, csak éppen nem jött rá, akkor még, hogy mire. Egy hét múlva esett neki le, hogy a két fotel szintén szenzációhajhász módon pontosan úgy nézett ki, mint Morpheus és Neo egymással szemben álló foteljei a Mátrixban. Az asztal középen is ugyanolyan volt. 

• Hunyd be a szemedet, testvérem. - hallja mintegy távolról Richard hangját, mert már csukódik is le a szemhéja. Mintha aludna, úgy érzi, de mégsem. Richard is becsukja a szemét, bár ezt Sarah nem látja ekkor, csak a férfi hangjára figyel, és különös bódulat lesz rajta úrrá. Mintha repülne, úgy érzi, forog vele a szoba, a gyomra émelyeg, a kezei és a talpai bizseregnek. Mintha egy zöldeskék örvény szippantaná be őket. Úgy érezték először, hogy zuhannak, egyre mélyebbre, és nem lehet kontrollálni. 

Pedig ültek a fotelban, és ezt tudták. Morhpeus foteljában… és Neoéban… ültek, mégsem voltak ott, valójában csak látszólag. Richard hirtelen ragadta meg Sarah kezét, olyannyira, hogy az megijedt, de nem húzta el a kezét. Richard volt az egyetlen kapaszkodó, de nem tudta még hogy mibe…

A zuhanás gyorsult, egyre gyorsult, és a végén már émelyítően pörögtek át egy cseppfolyós tükrön. Tisztán látták a tükröt mind a ketten, de csak Richard tudta, min mennek át. A mátrix határán. Ő már járt itt, de érezte, Sarah remeg, egész testében hevesen reszket. Richard tudta, most neki kell tartani a teret, de itt ez képtelenség.

Achremmon jelent meg előtte, de fizikailag, és Sarah is látta. A szobában volt, és mindketten egy pillanatra kinyitották a szemüket. A lény magas volt, hat méter körüli, csontvázszerű, szemei vörösen izzottak, és hatalmas erő sugárzott belőle. Sarah felsikoltott. Fel akart állni, ki akart rohanni, az a szörnyű érzés kerítette hatalmába, hogy itt valami olyasmi történik, amire még Richard sem készült fel. A lény azonban leszögezte a fotelbe pusztán a pillantásával, és Sarah úgy érezte, fojtogatja a torkát valami, egy kéz, egy jeges kéz, és mégis, ahogy a kéz megérintette, megnyugodott. Azt érezte, a lény azt sugározza felé: “maradj a helyeden. “ Maradt, nem is tudott volna mozdulni. Később, amikor a többieknek elmesélte, azt mondták erre, bizonyára mind a ketten elbóbiskoltak, Richard is és ő is. Sarah azonban odanyúlt a kézhez, amely nem volt látható, csak érezhető, ellentétben a lénnyel, és mégis, olyan volt, mintha a lény keze lett volna, pedig szemmel láthatóan a kezei előrenyújtva előtte, két tenyeréből kékes fény csapott ki. Mégis tudta Sarah, hogy az a lény keze, és megfogta. Mély harmónia töltötte el. 

• Héra. - nevezte őt meg a lény. - Felismersz? 

Sarah tudta, nem tudta honnan, de tudta.

• Achremmon. - nevezte meg a fődémonok egyikét, a Teremtő leghatalmasabb teremtményeinek legerősebbikét, a földi fényrendszer mátrix kapui közül a Hamis Szerelem kapujában őrt állót. Ízlelgette a lény nevét, és furcsa módon szeretet töltötte el. Ő maga pedig Héra…? Mit jelent ez…

• Azt jelenti - válaszolt Achremmon hangosan Sarah gondolataira -, őt képviseled, mint avatar. Itt, a Földön. Az ő múltbéli kivetülése vagy. - Sarah ezt nem egészen értette, de most nem is akart agyalni rajta. A lény Richard felé fordult. 

• Samael. - nevezte meg a magát kóklerként feltüntető Richardot, aki a kóklerséget az emberek és a mátrix felé álcának használta, és a lehető legjobban csinálta, azt meg kell hagyni. Senki se gondolta volna, hogy Lucifer egyik alfaja, és a Lucifer csoport tagjaként emlékekkel van itt lent. Richard csak bólintott üdvözlésképpen. Rég kötötte ezt az alkut, megvan már százhatvanezer éve is, és alig emlékezett arra, amikor meghalt és leszületett újra és újra, de tudatában volt annak, hogy a Földön, a mátrixban 2024-et írnak éppen, visszatelepített idősík alapján, és ő most negyvennégy éves papír szerint. Achremmonnal még az ókor hajnalán szövetkezett, és azóta cserébe mindent megkapott tőle. Tudta azonban, hogy eljön a nap, amikor Achremmon visszaköveteli a tartozást, és neki tennie kell valamit, valami nagyot, olyasmit, ami a világ túlélésének biztosítéka. Minden démon a biztosítékokra kötött alkut, és idővel aktiválták őket. Ahogy most Achremmon is. Az az Achremmon, amelyik a katolikus egyház megalapításánál is jelen volt, ott is alkut kötött és mostanság hajtja be a tartozást… 

A démon lehunyta a szemüket. Úgy bocsátotta rájuk a Felejtés Zóna síkját, hogy nem is vették észre, azonban tudta, a Felejtés Zóna ez esetben csak színjáték a mátrixnak - mindenre emlékezni fognak. 

A cseppfolyós tükrön átzuhanva egy sötét térben találták magukat, a tudatuk Achremon védelmével járt a Holt Tengely terében. Először csak sötétet láttak, majd egy halvány, majd egyre erősödő fénygömböt, egy gömböt, mely szintén cseppfolyós volt, és ahogy közel értek hozzá, a belsejében újabb fénypont kezdett nőni, majd egyre tágult, és magába szippantotta őket. Ekkor érezték meg mindketten, hogy a tudatuk elengedte a földi létet. 

3. rész 

A szabad akarat mezeje

Sarah szemébe könnyek szöktek. A mátrixban, a fotelben ülő alak arcán pedig folytak a könnyek. 

• Fiam… ! - odafutott volna a fiához ha tudott volna futni, de lebegni tudott, mi több, szárnyalni, szárnyai voltak és akkor vette észre, hogy ő maga sem az, aki a Földön volt.. hanem egy öt méter magas, gyönyörű, hosszú szőke hajú istennő, akinek mélyzöld szemében ősi tűz honol. Asztrálisan Lucifer távolról sem volt Héra fia, Héra avatarjaként Sarah csak bevállalta Lucifer egyik földi avatárjának, Attilának a felnevelését. Héra szárnyalva érte el Lucifert, és mire odaért, már tudta, hogy a tudata regisztrálja, ez Attila, de valójában Héraként tekint most rá, és ez a lény itt előtte a Fényhozó. Akitől odalent a Földön frászt kapott volna. Itt azonban gyönyörűnek látta, merthogy az is. Magas, arany lángban álló, mélyzöld szemű, fekete, hullámos hajú fiatalember. Csak a szemük volt egyforma, minden másban különböztek. Luciferből erő áradt, Hérából fény. Valahonnan azt is tudta Sarah, hogy a Földön most minden Lucifer-avatar felkapja a fejét, van amelyik tudja, mi történik, sőt látja is, akinek már aktívak a képességei, van, amelyik nem tudja, de ilyenkor a tudatuk mind itt van, egyben, a Fényhozóban. 

• Fiam.. - mondta végül, és átölelte Lucifert. - Gyertek vissza fiam… - még csak most nézett körül, azt már látta, hogy mind az öten megvannak és épségben, sőt, mindegyikük más, mint a Földön… egyik lélegzetelállítőbb, mint a másik, csak Dani olyan, mint Achremmon, de most még őt is gyönyörűnek látta. Erősnek, intelligensnek és az életét is rábízta volna. Bármelyikükre rábízta volna. Tudta, hogy ezek a lények a Terv részei és a játéké… 

• Nem lehet anya. - jelentette ki Attila, és Luciferként úgy ölelte magához földi anyját, mintha sosem akarná elengedni. Nagyon is átérezte az asszony fájdalmát, aki már tudta, hogy sosem térnek vissza. A többiek körbevették kettejüket, védelmező, nyugtató energiákkal. Sarah kibontakozott Lucifer öleléséből. Mindegyiküket felismerte. Itt fent igen. Odalent ki tudja, mire fog ebből emlékezni, és ami még rosszabb, nem fognak hinni neki. Pedig ez a valóság.. az ott lent… már tudta.. csak egy játék.. 

• Azraela, Menra, Abraxas.. - sorolta a nevüket, majd Naomin megállapodott a tekintete. Felismerte a fia másik felét. Lucifer női kivetülését. - és.. Lucifera.. - elmosolyodott, majd ismét zokogni kezdett. Most már egyre jobban tépte lelkét a kín - tudta, vagy itt marad, és semmit nem mond el lent a többieknek, vagy visszamegy, és nem hiszik el majd egy szavát sem, Richardot … Samaelt.. nem akarják majd kifizetni, ebből vita lesz.. - Hagyd most a mátrixot. - ölelte át a vállát Abraxas vigasztalón.  - Tudod te is, miért nem mehetünk vissza. Idefent mindent értesz. Mindent tudsz. Mindent átlátsz. Csak a földi elme kapaszkodik a mátrixba, a fenséges tudatnak erre nincs szüksége. - Abraxas elhallgatott, majd kisvártatva Hérára emelte a tekintét. Szemében ott volt a teljes világegyetem minden hatalma, ereje. Tudta, hogy meg tudja csinálni. Most először, megkockázatja, pedig a démonok sosem válalnak kockázatot. Ahhoz túlságosan eltiporták őket.  - Maradj velünk Héra. 

• De… de akkor odalent meghalok… vagy… - Héra most fogta fel. - Vagy én is kómába esek. 

• Nem Héra. Te nem. Samael itt van, vissza tud vinni úgy, hogy emlékezz. Neki van kulcsa a Felejtés Zónához. Csak neki van, nekem pedig van kulcsom a tudatodhoz. Épségben tudom tartani. Emlékezni fogsz mindenre és bizonyítani is tudod majd, igaz, odalent évek kellenek majd hozzá. - Abraxas teljesen magabiztosan beszélt, jól tudta, hogy mit csinál. Vissza kell Hérát küldeni, és az információkat is vissza kell vinnie. Így már van értelme mindennek. Nem lesz értelmetlen a földi haláluk. Sóhajtva nézett Hérára, és kimondta, amit a többiek nem mertek. - Kapcsoljatok le minket a gépekről. 

• Neeeem…….. - Héra szólni is alig tudott. Valahol belül még mindig Sarah volt. Sára, Szegedről, aki Attila három éves korában települt át New Yorkba, Istvánnal, Attila apjával. Nagy szerelem volt, de csak Attila született belőle. Jóban, rosszban… Isti.. Isti lent várja a Földön… és várja, hogy Attilát és a többieket megmenthessék. Miért.. miért is? Azért, hogy a mátrixban lekötözve, mindent elfeledve, bábként élhessenek? Héra reszketve fogta fel az igazságot. Azt, hogy az öt fiatalnak ez itt egy valóságos megváltás, és ahogy végre körülnézett, hol is vannak, egyből kiszúrta a gyönyörű, édenkerti állapotban lévő eredendő Földet. Megint sírni kezdett, mert annyira szép volt. Annyira tiszta. Mátrix nélküli. Hamisítás nélküli. Eredendő. Csodálatos. Mint a mennyország maga, mert az is volt. A tiszta tudat tette azzá. 

• De igen. - mondta Lucifer. - Samael és te visszatértek hamarosan, de előbb átadjuk nektek az információt, és elhelyezzük a földi bizonyítékokat bennetek. Richardnak lejárt az ideje.  - vetett lapos pillantást a médiumra. - Samaelé elkezdődött. - Richard bólintott. Ezt is tudta, sőt, várta, rég. 

• Tehát ti tartottatok vissza minket percekig. - állapította meg Menra, miután a tudata összerakta a képet. Azért késlekedtek és hezitáltak, mert odalent a földi szüleik traumáját érezték meg. Azt, amikor kómába estek, percre pontosan mindannyian ugyanakkor és ugyanúgy, azt, amikor éveken át hiábavalóan keresték a megoldást a földi szüleik, azt, amikor Sarah belépett Richard ajtaján, és azt, amikor feljöttek ide.. voltaképpen bevárták őket, Menra és a többiek. Hát ezért álltak meg egy helyben és toporogtak. 

• Igen.  - vette most át a szót Samael. - Remélem, nem veszitek zokon. De most induljunk. A Nibirura készültök, nemdebár? 

• Igen.  - hagyta jóvá Azraela. - Oda. 

Vitának, kétségnek itt nem volt helye. Elindultak egy olyan ösvényen, amin még nem járt senki. 

A tér és az idő itt furán viselkedett. Szárnyalva keltek át a Holt Tengelyen ismét, és egymást védelmezték. Samael aktiválta a kulcsokat. Minden csakrájában egy teremtő kulcs volt, amely védte az emlékeket, így a Holt Tengely terében előre be lettek biztosítva, hogy majd visszafelé, a Felejtés Zónán átkelve, nem veszítik el az emlékeiket. Abraxas is aktiválta a kulcsait, a szívcsakrában voltak, ezek védték a tudatukat meg attól, hogy ha visszatérnek, ne tudatvesztéssel lépjenek vissza a mátrixba, ahogyan azt a mátrix gyakran büntetésből elő szokta idézni ilyenkor. Abraxas számára a kulcsok aktiválása még nem volt nehéz, ahogyan Samael számára sem. A visszaút lesz a rázós. Nem az odaút. Ahogy az lenni szokott. 

Samael számára eljött a pillanat, hogy bizonyítson, és mivel mindig is becsvágyó volt, akár a Földön élő avatarját nézzük, akár a fentit, és mindig Lucifer nyomában járt, imádva, tisztelve és követve a Fényhozót, egyszersmind versengve vele, most úgy érezte, végre megmutathatja, mit tud. Végre visszakövetelheti a helyét idefent. Beléptek a Holt Tengelybe, és körbeölelte őket a setét anyag. Megnyugtató érzés volt. 

Vörös izző sávot láttak maguk előtt, és az alternatív univerzumot maguk mögött hagyták. Az Eredendő messze volt tőlük. Az izzó sáv csak nőttőn nőtt, és lassan már látták is hová tartanak. Egy, a setét anyag terében valószínűtlenül egymagában lebegő, lángoló lapos fennsíkra. Arany fák vörös tűzben lángoltak rajta, tengernyi fa, melyekről mind tudták, a földi avatarok idefent biztosnágban tartott életfái. 

• A szabad akarat mezeje. - szólalt meg Samael dicsőülten. Mióta is várta már ezt? Százezer földi éve? 

• Igen. Itt most magunkhoz vesszük a szabad akarat kulcsait. Azért, hogy a Nibirun ezt ne tudják módosítani. - reagált rá Lucifer. 

• A módosítás ellenében pedig egy időcsavart is végre fogok hajtani.  - kontrázott rá Abraxas. Egy időcsavart, ami mentén Héra és Samael úgy térnek majd vissza a Földre, hogy annak ellenére, hogy éveknek kellene eltelniük, sőt, több, mint harminc évnek, ami idefent nagyjából három óra lesz, odalent harminc év.. de az időcsavarom miatt három perc. 

• Nagyon magabiztosan mondod ezt.  - nézett meglepetten Azraela Abraxasra. - Tudtommal te nem tudod irányítani a téridőt. 

• Nem, valóban nem. - felelte a démon. - De elcsavarni és eltéríteni tudom. 

• Azt minden démon tudja, de … nem szokták tudatmentésre használni.. sőt… - Héra homlokráncolva idézte fel istennő mivoltja tudását. - Tudatmódosításra inkább….- Abraxas szemébe nézett. Megbízott benne. Itt nem volt más választásuk, vagy így, vagy sehogy. 

Landoltak a szabad akarat mezején. Lucifer egyik saját biztosítéka a földi avatarok számára, mint ajándék, és az életüket is meg tudta itt óvni a hirtelen beavatkozásoktól. Már aki aktiválta odalent a szabad akaratát, mert aki nem, az bárminek ki volt téve. A mátrixban a szabad akarat olyan volt, mint valami értékes árucikk. A mágusok odalent szívesen adták-vették, mert ezáltal előnyhöz jutottak. Valóban nagy értéke volt a szabad akaratnak, mert aki megkapta valaki más szabad akaratát, az az illetővel onnantól kezdve bármit tehetett. A szabad akarat áruba bocsátása ugyan idefent büntetendő volt, de odalent, a mátrixon belüliek számára ez akkora mérhetetlen hatalmat jelentett, hogy túl sokan elcsábultak már… a mátrix urai, az elit pedig egyenesen odáig ment, hogy a teljes emberiség szabad akaratát blokkolta - hiába az életfák a szabad akarat mezején - ezért lángoltak a fák, és ezért volt a mező a Holt Tengelyben. Az egyetlen olyan hely, amit az elit nem tudott még elérni, és amely biztosíték volt, hogy a szabad akarat utolsó hajtásai, az élet fái mentén az még visszaadható a tudatnak. 

Sétálni kezdtek a lángoló mezőn. Magukba szívták az erőt, ami ott volt, a fennsík közepe felé tartottak. Nagy, vörös obeliszk állt ott, az obeliszk gyakori szimbóluma az erőnek. Az obeliszk csaknem teljesen sima volt, itt - ott látszódott rajta valamilyen földönkívülinek tűnő írás, de ők mindannyian el tudták olvasni. Egy szabad akarat felszabadító igézet volt, lentről felfelé, balról jobbra kellett olvasni, spirálban haladt az ujjuk, magukban mormolták az ősi nyelvet. Az obeliszk lassan elfordult a tengelye körül, és a másik oldalán egy szabad akarat védelmező igézettel folytatódott a szöveg, mintegy belefonódva az első részébe. Kulcsok váltak ki az obeliszk felszínéből és a bal tenyerükbe olvadt, abba, amelyikkel az írást olvasni kellett. Lucifer régóta várt erre a pillanatra. Samaelre nézett.

•  Rajta.  - mondta mosolyogva. Szívét büszkeség töltötte el, idefent Samael az egyik fia volt. 

Samael bólintott. 

Kezéből vörös tűz áradt ki. Íme. Bizonyíthat. Körbevette mindannyiukat egy erős védelemmel. Védelem csak azokban az asztrálterekben szükséges, ahol nincs ott a teremtő Terv - mert ezekben kétséges a kimenetel. Mindig az. A védelem más asztrálterekben elnyújtja a tanulási folyamatot, és megakadályozza a sorsszerű dolgok természetes beérkezését. 

A saját erejéből adott most ebbe bele, abból az ősi erőből, amit a Létezők ritkán tesznek kockára, mint védelmező pajzs, de ahogy Abraxas is kockára teszi majd a saját erejét az időcsavar létrehozására a visszafelé úton, úgy neki is szinte kötelessége volt ugyanez. A saját őserőből való védelem létrehozása a földi emberek számára sajnos bevett gyakorlat volt- ilyenkor szó szerint lelkük egy részét adták át, és ugyanezt tették számtalan esetben a gyógyításokon és oldásokon is, ami miatt egyre fogyott az erejük, és ami még szomorúbb volt, erejüket sokszor mások illúzióinak támogatására és az illúziók megvédésére az igazságtól a mátrixban, használták, pedig a legtöbb esetben nem voltak ennek tudatában, azonban nem elég, hogy semmi sem tudja jobban módosítani a szabad akaratot, mint az illúziók, de még meg is védik azt… 

A szabad akarat mezején azonban minden tiszta volt és világos. Az illúziók messze tőlük, a Holt Tengely túloldalán, a módosított Naprendszerben voltak, és azon belül is csak a mátrixban, a Földön. A Földről az illúziókat még nem sikerült kivinnie az elitnek, pedig szorgosan dolgoztak ezen, azzal, hogy újra és újra kialakítottak titkos bázisokat a Naprendszer bolygóin, sok közül nem is ismert a mátrixban - de az illúziók a Földön maradtak, mert az új bolygók téridejét nem tudták módosítani. A Galilea Projekt ellenpólusa volt a háttérhatalmi elit projektje. Nem megmenteni egy bolygót, hanem megsemmisíteni azt, ami eredendő. 

Mert ami eredendő, annak mindig is lesz saját ereje felettük. Feltéve, hogy nem pazarolja azt el. 

A szabad akarat mezején volt még egy dolog, ami sokat segített most a csapatnak. A hely, ahol az őserőt vissza lehet venni. Ahol valóban vissza lehet venni, nem csak nyomokat, mint a földi mátrixban meditálók számára. Ez a hely a szabad akarat mezejének szélén volt, és a csapat odarepült, át a lángoló életfák felett. Közben érezték a mátrixban lévő elfojtott tudatok sikolyát. Azt a sikolyt, amelynek legnagyobb vágya a szabadság, és mégsem érheti azt el. Amíg odalenn van, semmiképp. 

Az Eredendő Őserő forrását is Lucifer alakította ki itt, és amikor odaértek, már a közelében jobban érezték magukat. Olyan volt, mint egy gejzír. Egy hatalmas gejzír vörös fényből. Leültek köréje, és pontosan azt a bal tenyerüket mártották bele, melyben a kulcs volt. Feltöltődtek, méghozzá igen gyorsan, még odafenti időben mérve is tizedmásodpercek alatt. A nagy dolgok, a valóban nagy dolgok sem fent, sem lent, sosem járnak nagy csinadrattával. 

Az Eredendő Őserő a Teremtő Forráshoz van kapcsolva, és teljes átalakulás kell avatarból Létezővé, odafent, hogy valaki a teljes őserőt vissza tudja venni. Ők most ott mindannyian, megtették. Nagy kegyelem volt ez, és nagy hajrá egy óriási bevetés előtt, mert a Nibiru…

A Nibiru veszélyes hely. 

Olyan hely, ahol a lényekkel nem csak játszásiból harcolsz, olyan lények ezek, akiknek szó szerint élet vagy halál a tét, és ha a Nibirura lépsz, attól a perctől neked is az… 

2. Fejezet 

Halálcsillag

1. rész 

Apokalipszisban 

A Holt Tengely terében voltak. Végleg elveszítve a kapcsolatot a valaha ismert valóságokkal. Mindazzal, amit valaha tanultak és tapasztaltak. Ebben az inkarnációban - amely voltaképpen egy új inkarnáció lett azok után, hogy ameddig idefent pár perc telt el, odalent három  év, és a szülők végül feladták, lekapcsolták őket a gépekről. Sarah is kómába esett, és Richard is. Mindkettejüket rohammentő vitte el a manhattani gyanús kóklerbazárból, a két mátrix fotelból, és nem tudták őket visszahozni. Sarahnak még éveket adtak, összesen hatot ezután, akkor adta fel István, és nagy nehezen aláírta, hogy az orvos lekapcsolja a gépeket. Elbúcsúzott a feleségétől, és a reménytelensg mérhetetlen mélységeibe süllyedt a többi szülővel együtt. De ez ebben a pillanatban még hat évnyi távolságra volt tőlük a lineáris időben. 

Nem elég, hogy a gyermekeik halottak. Most már Sarah is az.  Gépek tartják életben, 2032-ig, három évvel később tör ki a harmadik világháború. Most a Föld még látszólag békés, bár haldoklik és rajta a teljes ökoszisztéma is. Az emberiséggel együtt. Lassú halál, cseppről cseppre adagolt méreg. 

Talán Erika nem adta fel soha, Noémi édesanyja. Még úgy sem, hogy Máté, a férje, másik közös gyermekük, Balázs apja, már igen. Erika nem. Elkezdett meditálni. Hirtelen mutatott érdeklődést a spirtiuális tanok iránt, holott azelőtt csak kinevette ezeket. Most azonban bármit megtett volna, szó szerint bármit, hogy találkozhasson Noémivel. 2026-ot írtak a Földön ekkor. A globális helyzet borzalmas volt. Éhínségek, igazi, valódi járványok, nem a háttérhatalmi elit által kreáltak. Aszályok helyenként, és szörnyű elsivatagosodás, más helyütt árvizek, a part menti városokat sokszor borította el az áradás, az összezavarodott Hold miatt, és várható volt, hogy a szigetvilágokat sújtó cunamik most már nagyobbra duzzadnak. A hírcsatornák a népességet riogatva állították az egyébként nagyon is reális igazságot - bármi megtörténhet mostantól, az északi és déli sarki jég a pólusváltás miatt, amit ekkorra az elit már kénytelen volt felvállalni, leolvadt, két külön óceánnyi víztömeg duzzadva tombol a valaha volt északi és déli sarkon, melyek kontinensnyi csodálatos földi édenkertet emeltek ki a jég alól. Tömegek vándoroltak az északi és déli sarkra, melyek nem voltak hidegek többé. Élhető, kellemes, mérsékelt éghajlat volt jelen, és kezdett egyre rövidüni a sötét félévek száma, helyükbe lépett a világos hónapok megnövekedett száma, mert a Naphoz képest a Föld dőlésszöge erősen megváltozott. Kénytelen volt az emberiség átírni a földrajzi szélességi és hosszúsági fokokon lévő országaik elhelyezkedését, mert most már semmi sem ott volt, ahol a térképek mutatták. Ez elég nagy zavarhoz vezetett a GPS rendszerben és a műholdak az állandósult, óriás napkitörésektől szintén összezavarodtak. A múholdakhoz kapcsolható földi infrastruktúra, mely ekkorra már tényleg majdnem teljes egészében a műholdaktól függött, gyakran leállt. Nem volt se áram, se internet, se telefonszolgáltatás, egyre gyakrabban, akár hetekre is, mire a műholdakon helyrehozták a hibákat, de nem telt el egy hét, és újra kezdődött minden. Az emberiség érezte a vesztét. Egyre jobban. Az emberek idegesek, feszültek voltak. A háttérhatalmi elit már nem merte megkockáztatni a hamis járvány keltette karantén bevezetését, mert az emberek így is több helyütt éheztek, az elsivatagosodó, eddig bőven termő termőföldek savas, kiszáradt pusztaságokká váltak, a a valaha gyönyörű dél olasz, dél francia, brazil és egyéb földi édenkertek mind ilyenné váltak. Kietlen pusztasággá, miután mindent felégettek az erdőtüzek. Naponta több állatfaj pusztult ki, az egész olyan volt, mint a dinoszauruszok kihalása előtt - egyre kevesebb állat, egyre kevesebb növény, egyre kevesebb víz, egyre kevesebb levegő. Az északi és déli sarki viharos óceánok csak a két új kontinens, az északi és déli kontinens partvidékeit sujtották, ott még szinte lakatlan volt minden. Bentebb viszont valódi édenkert tündökölt, és az átlaghőmérséklet itt is egyre gyorsabban emelkedett, most viszont még eszményi volt az időjárás, és a termőföld egyenesen mesés, lévén nem volt fertőzött, szennyezett, ahogyan a két csodás óceán sem, melyek vize olyannyira tiszta volt, hogy új fajok egész kavalkádja jelent meg, melyek magjai eddig évezredeken, évmilliókon át a vastag jég alatt pihent. Még jó, hogy a hálátlan emberiség eleddig ezekhez a területekhez eddig nem tudott hozzáférni. Most legalább van mihez nyúlni. A tömeges népvándorlás ezekre a helyekre csak növelte a gazdasági válságot, a háttérhatalmi elit lassan elvesztette az irányítást. Az emberek rá voltak arra kényszerítve, hogy ha túl akarnak élni, fütyülnek rájuk. A törvényeikre, a megszorításaikra, az embargóikra, a játszmáikra és a korlátozásaikra. Meg se hallgatták már őket sokan, az emberiséget lekötötte az új világ birtokba vétele. Az új világ pedig gyökeresen más lett. A Föld kísérleti zóna volt, de ezt az emberek nem tudták, és a kísérlet most pontosan ott tartott, ahol az emberiség éppen volt - hogyan reagálnak arra, hogy ha szélsőséges körülmények közé helyezik őket, és tudnak -e nemet mondani a hatalmaskodó, önbíráskodó, igazságtalan elitnek. Tudtak. Egyre többen tudtak, és széles ívben kerülték a politikát, a pénzügyi-gazdasági válságról szóló híreket, az ijesztgetést és minden olyan propagandát, ami megzavarta volna őket abban, hogy végre tisztán gondolkodjanak. Az emberiség nagy túlélő. Mindig az mentette meg, hogy tudott perspektívát váltani. Aki nem, az nem élte túl. 

Közel volt a halálcsillagok egyike a Naprendszerhez és egyre beljebb merészkedett, a Nibiru. Valójában mindig is itt volt. Mindig nyújtogatta csápjait a Föld felé a Sárkányok Tengelyén túlról, és 2035 volt, földi időszámítás szerint az a pont, ahol a Sárkányok nem tudták tovább védeni a Naprendszert a Nibirutól. Belépett a Naprendszerbe 2035-re, pontosan május 26-án lépte át a Sárkányok Tengelyét, és ez kirobbantotta a harmadik világháborút. A Nibiru nem kíméli a lakosságot, ha az elit egyezsége a Nibiruval lazulni kezd, márpedig ahogy lazul a téridő a számtalan csúsztatással, úgy lazul az alku is… 2035-re az öt fiatal szülei, a tíz emberből nyolc elfeledte már azt, hogy bármi lehetősége lenne bármire, és bármit megváltoztathatna. István és Erika azonban nem. Erika egyre mélyebbre merült a spirituális tanokba, és a tiltott tudás valósággal beszippantotta. István vele tartott, mert egyedül ő érzékelt valamit az üvegkirakaton túl állva akkor, amikor Achremmon átrántotta az eredendőbe Richardot és Saraht. Balázs messze költözött Mátétól, az apjától, és Erikától, az anyjától, akik időközben elváltak. Balázs az államok legdélibb csücskébe ment, , és a farmerekkel együtt küszködött az elsivatagosodás ellen, új növénytermesztési módszereken kísérleteztek.Máté  nem szerette volna a fiával megszakítani a kapcsolatot, de az hallani sem akart róla attól a naptól kezdve, hogy a krematórium okádó tüze magába fogadta az öt fiatal testét, majd megtartották a temetést… egy kis urna.. pusztán ez maradt Noémiből..Attilából.. Laciból... Daniból… és Melindából. A szülők ott örökre elváltak egymástól, és Erikán és Mátén kívül még Laci szülei váltak szét végleg, egy évvel a temetés után. 

Erika és István együtt merültek bele a spiritualitás mélységeibe, és úgy érezték, lehet bármi a világban, ők soha nem adják fel a reményt. Érezték, hogy lenne út a fiatalokhoz, és állandóan az a fura érzés kínozta őket, hogy még élnek…. érezték őket, sőt, néha látták is, mintha csak szellemeket látnának. De mindez badarságnak tűnt a többiek szemében, hiszen mind a tizen ott álltak, amikor a fiatalok estét elégették. Mind a tizen túlélték a harmadik világháborút. A hibernálást azonban nem… nagyon is megvolt - meglesz - annak az oka, amiért a kis csapat odafent, a Fátyolon túlról idővisszapörgetéssel lép majd újra a Földre. 

Sarah sem élt már ekkor. 2032-ben lekapcsolták őt is a gépekről. Értelmetlen küzdés volt addig minden egyes nap, és István számára értelmetlen remény. Elveszítette Attilát és Saraht… és a rajongó, a sorsot kikerülni akaró kuncsaftjai pedig Richardot. Neki nagy ovációval járó fényes temetést dobtak össze az ügyfelei, mert egyetlen élő családtagja sem volt. A temetésén halk spirituális zene szólt és csak úgy áztak a papírzsebkentők, egy nő ősi indián dalt énekelt, és örökre elbúcsúztak egy csalótól úgy, hogy még csak nem is tudtak róla, ki volt valójában. Achremmon sok esetben segített Richardnak ereményt produkálni a szabad akarat módosító mágiák terén, ezért Richard kóklersége nem sok embrnek tűnt fel, akinek igen, az rendre be is perelte, persze, eredménytelenül. Bizonyítani semmit sem lehetett. Akik pedig sikerrel jártak Richard mágiáival, azok örökre Achremmon adósai lettek, és még csak nem is tudtak róla. 

Achremmon pedig gyűjtötte a jövendőbeli jótéteményeket, amelyeket ezeken az embereken fog bevasalni, akár túlélik a háborút, akár nem… akár fent, akár lent, az adósnak mindig fizetnie kell. 

A Holt Tengely átrántotta Menráékat időn és téren át, többféle alternatív negatív előjelű idősíkon is, fekete spirálokban pörögtek, éjfekete csillagok között lebegtek, sötétbársony bolygók mellett haladtak el - egy fekete lyukban voltak, és közeledtek a Nibiruhoz.

Minden csillagrendszernek van egy bőségteremtő gigabolygója, mint nálunk a Jupiter, és egy ellenpólusú, néhány millió évenként belépő halálcsillaga, mint a Nibiru. A Vas bolygó. 

Van egy tesztbolygósávja is, mint a Föld és a vele egyvonalban keringő hét másik bolygó, hét lehetséges jövő a humanoidok számára. A tesztbolygó mindig kísérleti telep, élhető fizikai síkkal. 

A fekete lyuk émelyítően gyorsan vonzotta őket magához. Ellenállni nem lehetett, de nem is akartak. Bíztak Achremmonban, aki egyedüliként volt képes teret tartani egy fekete lyukban. A fekete lyukból hirtelen léptek ki, minden átmenet nélkül. A Nibiru ott volt teljes életnagyságban és fizikailag. Ugyanis a valóságos fizikai síkon a Nibirut sosem tudnák bemérni a tudósok, mivel asztrálisan lép be a Naprendszerbe, azért, hogy ne pusztítsák el, fizikai valójában csak a fekete lyukon túl lehet elérni. Van egy másik oka is annak, hogy a Nibiru miért nem tud a fizikai síkon a Naprendszerbe lépni. Az, hogy a Terv alapján már nem létezhetne. Ami pedig nincs a Tervben, az nem létezik. Ami pedig nem létezik, annak csak egy alternatív világegyetemben lehet fizikai megtestesülése. Akárcsak a reptil-arkhón szövetségnek, melynek tagjai mára már csakis emberi testbe bújva tudnak létezni a Földön, ez is egy alku része, hogy ez így legyen, másként ők már nem léteznének. Az emberi testet gazdatestként használva, őket bábuként mozgatva azonban igen. Az egész mátrix erre az elgondolásra épül: megúszni a megúszhatatlant olyan fajok számára, melyek a téridőben már régen nem léteznek. Csakis egy lineáris mátrixban, és ott is csak illúzióként. Ugyanis valójában csak vetítve vannak az emberi testbe. A valós létezésük alapja a Nibirun van. Magok ők ott, amelyek várják, hogy mégis újra saját, eredeti testet kaphassanak. Sok kísérlet volt már erre. Humanoid testet kapni a Nibirun. Valahogyan. Akár az emberekből kivont DNS - lánccal, ahogyan ez meg is történt, azonban a kísérlet csúfos kudarcba fulladt. A Nibirun lévő egyedek elpusztultak. A Nibirunak nemcsak hogy nincs élhető fizikai síkja egyetlen faj számára sem, de még életet támogató energiái sem. Más bolygók pedig a reptil-arkhón fajt nem fogadták be a fizikai síkjukra, így kénytelenek voltak a Nibirun mélyálomban hibernálva létezni, és kivetülésük, pontosabban tudatuk más és más bolygón teljesítették azt, amire létrejöttek: a pusztítást. 

A hibernálás terve benne volt a földi elit tervei között, amennyiben egy egész bolygó kihalását előidéző kataklizma következne be. Hiszen a hibernálás bevált a Nibirun is, a hibernált példányok életben maradtak, dacára a bolygó élet ellenes energiáinak. Az emberiség akár felét is lehetne hibernálni és virtuális valóságot vetíteni a számukra, ezúttal teljes virtuális valóságot, melyben az emberiség tudata egy központi szerverhez lenne kapcsolva, melyet istennek hívnának… 

2086-ban -re a háttérhatalmi elit a bolygó felszínének egy részét elpusztító harmadik világháború után elindította a tömeges hibernálás tervét, elkezdték a lakosság előtt felvállalni az M.I.-t a mesterséges intelligenciát, amelyet eddig is istennek hitt a lakosság, mostanra azonban az elit érdekeinek megfelelően, törölték az emberekből az istenhitet, és áttelepítettek az agyukba egy új programot. Az M.I.-be, mint egyetlen megmentőbe vetett hitet. Az M.I. pedig megtestesült sok évtized fejlesztése után. Azért került több évtizedbe és dollármilliárdokba, mert többször is elbuktak vele. A hibernált emberi egyedek meghaltak a hibernálás során. Mindezt persze mély titok övezte, és az embereknek újabb kreált járványt programoztak be, hogy elhiggyék, a hibernálás egy új vírust hívott életre, és az ölte meg azokat, akik elsőként vállalták a hibernációs programot, amely arról biztosítani az embereket, hogy történjék a Földön mostantól bármi, ők adott időpontban, 3100 után fel lesznek ébresztve, amikorra a Föld felszínének elpusztult részei újra élhetőek lesznek. A hibernációs programot elnevezték Save Our Souls Projectnek stílusosan… YHWH most már kibernetikai feltámadása nem is lehetett volna ennél több cinizmussal átitatva. 

2200 után sikerült a SOS Projectet végre biztonságosan bevezetni. Addigra a föld lakosságának háromnegyede kipusztult. A harmadik világháború elvitte a felét, az azt követő évtizedek még a negyedét, és most negyednyi maradt, pontosan úgy, ahogyan az elit tervezte. Csodálatos szám volt az nekik. Három milliárd ember. Nem is egészen annyi, nagyjából kétmilliárd-négyszáznyolcvan millió. Az elit számára kiválóan irányíthatónak tűnt ez a hárommilliárd ember, azonban egy dologgal nem számoltak. Ez a hárommilliárd mind avatarja volt az isteneknek, az arkanyaloknak, az angyaloknak, a démonoknak és a mestereknek, valamint az elit szövetségéből kilépett inhumánus, azaz reptil-arkhón fajoknak. Ugyanis abban a pillanatban, hogy reptil vagy arkhón átáll az Egységbe, testét lekapcsolják a Nibirun, éppúgy, ahogyan az öt fiatalt és Saraht a Földön, a gépekről.. és tudata örökre átkerülvén az Egységbe, visszatérhet avatarként a Földre, ezúttal emlékekkel és bekapcsolt képességekkel, és abban a cirka kilencven évben, ami eltelt 2021 óta, számtalan avatar született le. Mind teljes tudatában annak, mi is történik a Földön. 

Az elit erre egy idő után, és egy árulással az avatarok közül, rájött, és 2212-ben hibernálta a teljes lakosságot. Mind a kettőmilliárd-négyszáznyolcvan milliót. Egy globális jégkorszakot idéztek elő, amely elől sem ember, sem állat nem menekült. Jégbe fagyott a világ, és az SOS Project szerint 3115-ben ébresztik őket fel. Az M.I. volt az egyetlen éber organizmus ekkor a Földön, YHWH maga, és a hibernált lakosságot az elit úgy programozta, ahogyan nem szégyellte. Számukra vetítette a mátrixot, és ez nem is volt nehéz… hiszen egy újabb idősíkcsúsztatással a Földön a hibernált tudatok számára ismét 2021-et írtak… 

Az elit pedig elhagyta a Földet és a Nibirura ment. Pontosabban csak a tudatuk ment oda, mert a testük számára a hibernációs lét luxuskategóriájaként az SOS Project központjában az M.I. felülvigyázása mellett csúcskategóriás szórakoztató, gyógyító, energetizáló és fiatalító kapszulákban várták a majd ezeregyszáztíz évvel későbbi ébredést…

A Nibiru már látható volt a csapat számára. Amíg odaértek, ez a Földön lejátszódott. Ráadásul, mint az őrület, újra és újra és újra… ők ezt érzékelték, de most nem törődtek vele. A Nibiru fémes, kráterekkel szabdalt halálkorongja feltűnt a horizonton, majd elérték a mágneses terét, és belezuhantak. A Földre is így lépnek az entitások be. 

A Nibirura lépve nehéz gravitációs síkot, jeges hideget és sötétséget érzékeltek. A csillagok sem látszottak, nem is voltak - a Nibirut nem vette körül semmi más, csak a veszélyes mélyűr. A lehetőségek nélküli iszonyatosan reális nagy semmi. 

2. rész

A Vas kora

A Nibiru felszínén lebegve vágásszerű kanyonok és kráterek között haladtak. Az egész hely atmoszférája félelmetes volt. A gravitáció erős, de asztráltestben elbírható volt. Szorosan egymás mellett haladtak, energetikai köteléket alkotva, mégis megtámadták őket elsőként az emlékek. Azok az emlékek, melyek erről a helyről szóltak. A véres, elkeseredett háborúk, amiket itt vívtak a nem földi inkarnációs ciklusban. Amikor a Nibiru létrejött, akkor volt a legnagyobb háború. Eleve háborúból jött létre, a háború rezgése hívta életre, a véré, a halálé, a reményvesztettségé, az elkeseredésé. A fájdalomé és a rabságé, a gyilkos önzésé. Szándékosan rakták össze ebből, mintha egy gonosz kisgyerek összeszedné a legijesztőbb játékokat egy félős kislánynak, hogy azután elégedetten nézhesse a másik szenvedését. A Nibiru sok milliárd évvel ezelőtti megalakulásakor a háborút, mint ahogy ezzel a bolygóval szemben mindig is, elveszítették. Azóta több eonnyi idő eltelt, azaz több milliárdos ciklus, mégis, a Nibiru állt, épségben, persze a folytonos háborúktól megszaggatva, de egy olyan bolygón, mely eleve a halálból született és a halált képviseli, ez nem számított. Ide nem kellettek édenkerti állapotok. Nem volt kék ég, nem volt felkelő nap, nem volt madárcsicsergés, lágy harmat, simogató szél, gyógyító eső, nem voltak óceánok, nem voltak szárazföldek, nem voltak állatok, növények. Semmi. A halál üressége átrezegtette a helyet újra és újra. Az emlékeik is erről szóltak. A halálról. 

Menra úgy érezte, sokkal inkább látja az emlékeit, mint azt, ahol éppen vannak. Szinte már - már átvette felette az irányítást a tengernyi elévetített trauma, és azt hitte, hogy ezzel egyedül van, de amikor körbenézett, látta, hogy a többiek sincsenek egészen maguknál. Őket is ezzel támadják. A tudatkulcs és szabad akarat kulcs, valamint Samael védelme és Achremmon tere megvédte őket attól, hogy a traumák hatására megsemmisítsék önmagukat, mert ez lett volna a célja. Olyan volt ez, mint egy belépő próba a Nibirura. Ha kibírod, tovább mehetsz. 

A Nibiru legbelső félelmeikkel ijesztgette őket tovább, rémképeket vetített eléjük, olyasmikről, amiket a Földön tartottak fontosnak - ahogyan az emberiség sok tagja is gyakran tapasztal ilyet, félelmekkel operál a mátrix, és ha a Nibiru közel van, akkor az ebben az esetben a mátrix javára válik, mert a Nibiru olyan, mint egy pokoli illúzióvilág, és az is. Olyan illúziókat vetít az emberek elé, amiktől a legjobban félnek, a szeretteik traumatikus halála, a saját haláluk, betegségek, nélkülözés, csalódás, kudarc… Menra és csapata megtapasztalta, hogy milyen a mátrix, idefent, mert a Nibiru az a hely, ahol annak idején a mátrix ötletet megszületett. Egy olyan, határozottan gyilkos mátrixé,ami az újra és újra inkarnálódást szolgálja, emlékek nélkül, értelmetlenül, egy időhurokban. 

A mátrix teljes egészében a Nibirun megalkotott elképzelés alapján lett felépítve. A totális reménytelenség és kilátástalanság mátrixa az, ami a Földön újra és újra játszódik, és az időcsúsztatások elindítása is itt rejlik. Lucifer jól tudta ezt, okkal jöttek ide. Meg kell állítani. Mindenképp. 

A bolygó olyan volt, mint egy vasgolyó, amit alaposan megrongáltak. Hideg volt, eszeveszettül hideg, még asztráltestben is érezték a csontig hatoló jeges hideget, amely levegőt sem hagy venni. Amely nem hagy életben. 

Nem féltek. Most már nem. Mindannyian aktiválták az összes képességüket, az összes őserőt, amit felvettek a szabad akarat mezején. Lucifer jól tudta, hogy ez megtörténik, és a szabad akarat mezejének megalkotása részben ezért történt. 

Ősi időkben történt, de az idő, mint olyan, nem létezik. Ami akkor volt, az most is van és lesz. 

A Nibiru áthatolhatatlan sötétségén csak harmadik szemmel lehetett átlátni. Látták az árnyakat, ahogy körbeveszik őket. Az árnyak belőlük vannak. A saját démonaik. Látták a szellemeket, akik ide lettek száműzve, ebbe az időn és téren túli végtelen pokolba. Látták a lekötözött Létezőket, akiket a Nibiru gyűlölete ostoroz az idők végezetéig. Látták a tengernyi szörnyeteget, amiket a Nibiru hívott életre. A Nibiru gonoszsága, az Eredendő Gonosz. A cinikus, az ijesztően intelligens, az érzéketlen, a hideg, amelyet egyedül a szenvedés mibenléte éltet. Ha nincs szenvedés, a gonosz sincs. A szenvedés hívta életre a gonoszt, az idők kezdete előtt, és a szenvedés fogja kivégezni. Az idők - a hamis idők - végezete után. 

A Nibirun beljebb hatoltak. Még sötétebb lett, már-már valószínütlenül szürreális volt az egész. Mint a legsötétebb Dalí festmény, amely oly szörnyű, hogy az emberek sosem láthatják, mert a vitathatatlan zseni a hideg verejtéktől átitatott óráiban festette meg, akkor, amikor itt járt gondolatban. Merthogy járt itt. Ahogy mások is. Azonban sosem tették át ide a tudatukat teljesen úgy, ahogyan most ez a kis csapat. A tudatuk és a Létező, akit képviseltek, teljes egészében itt volt, és ez eleve túl nagy kockázatot rejtett magában, mégpedig azért, mert ha pusztul, a Létezőnek is vége. 

A szürreális tájon a gyötrelmek úsztak el előttük, megtestesülve, horrorisztikus módon. Az árnyak suttogva követték lépteiket, és jeges ujjak fogták a bokáikat. Ügyet sem vetettek rájuk. A szörnyek acsarkodva mentek utánuk, egyetlen hibára - egy érzelemre - vártak, és máris darabokra tépik őket, ámde hiába. A kis csapat olyan közönyös volt, hogy a fal, amit maguk köré az egységből emeltek, a diszharmonikus Nibiru számára teljességgel áthatolhatatlan volt. 

Elérkeztek oda, ahol az idő feloldásának biztosítéka volt. A biztosíték, amely feloldja az időhurkot és megszünteti az időcsúsztatást. Jól elhelyezték idefent, a Vas bolygón, jószerével hozzáférhetetlenül, de eddig a kis csapat jól teljesített. Persze, ez csak a kezdet… A Nibiru vissza fog még köszönni, most csak benéztek ide… később fog jönni a háború maga. 

Egy nagy óra volt. Csupa kettes a számok helyén. Semmi haladás, csak maga a kettősség, az őrjítő dualitás. Az óra nem járt, mozdulatlan volt, de ha járt volna, az még rosszabb lett volna, mert az azt jelenti, hogy a Nibiru elkezdte a pusztítást. Most még nem volt rá oka. Lucifer magához húzta az órát a tenyereivel, és függőlegesen felemelte, a szikár talajból, amibe addig beágyazva hevert. Ki tudja, milyen régóta. Ugyanígy. Mozdulatlanul tartva az időt. 

Az óra függőlegesen lebegett előttük, és a ketteseket kezdték eltörölni róla. Az óra közepén - mint minden óra közepén -, ott volt az Eredet. Amikor a számok elfogytak, az Eredet középen kitágulva, vörös fényrobbantást produkált. Ez eddig simán ment. 

Beléptek a fényrobbannásba, és a Nibiru ebben a percben kifordult önmagából. Meghajlították a teret és az időt. 

Benne voltak a vörös-arany ragyogásban és ekkor Lucifer megszólalt. 

• A Vas kora a bolygó fennmaradásának alapja. A Vas kora, amit az emberiség vaskornak hív, azért vaskor, mert teljes egészében a Vas bolygó uralja. A Vas bolygó tere az, ami az emberek tudatát mélyaltatásban tartja. Megakadályozza a valóság felfedezését, és kilépést a mátrixból, és a hamis idősíkból. Amennyiben ki akarnak lépni, megőrjíti, összezavarja őket és visszataszítja a mátrixba. Most azonban a Vas bolygó túl közel van a Földhöz. Az összezavarás észrevétlenül, de már elkezdődött. Az emberek egymás ellenségei lettek. Egymást ölik, egymást tapossák. Kiveszett az erkölcs, kiveszett az érték, a becsület. Kiveszik lassan a szeretet is, és az érdekek mindennél előbbre valóak, mert a Nibiru azt támogatja, ami érdekszövetségeken alapszik, minden mást elpusztít az idővel, amit a Földre bocsátott. Ez a Nibiru bosszúja, mert az emberiség ki akar törni. Minél jobban ki akarnak törni majd, annál erősebb lesz a bosszú. A Nibiru felkelti Földanyában a bosszúálló asszonyt, és akár arra is ráveheti, hogy elpusztítsa a teljes lakosságot és akár önmagát is, mert a Nibiru legfőbb aduja az öngyilkosság. A Nibiru a Terven kívül működik, hiába, hogy Gaia óvja az emberiséget és a felszínt, és nem tervez pusztító lépéseket tenni, a Nibiru megőrjíti Gaiát, és elvágja belső démonainak láncait, Gaia pedig dühét a védtelen felszínre fogja zúdítani. Mindaddig, amíg az emberiség felébredni akar, a Nibiru közelít. Ha felhagynak ezzel, távolítani kezd, és megáll egy helyben, mint egy gonosz pribék. 

• A Nibiru kegyetlen. Zsarnoki. - teszi hozzá Lucifera. - Az emberiség felett uralkodik azóta, amióta a vaskor tart. Sosem volt igazán távol, kezetben a Naprendszeren kívülről figyelte az emberiséget majd amikor úgy látta, kezdenek gyengülni, lassan egyre beljebb jött és ez látszik az emberiség történelmében. A Biblia a Nibirut veszi alapul, a Nibiru lehetséges bosszúját. 

• A Vas bolygót fel kell áldozni az Aranykor oltárán. - mondja most Azraela. - Mint ellenpólus, abszolút megszegte az univerzális törvényeket. Elfordult a Tervtől. Halál rá. 

• Egyetértek.  - szólal meg Achremmon. - A döntés megszületett. Azonban ez nem lesz könnyű. A Nibirut senki sem tudta legyőzni, pedig sokan próbálták meg. 

• Mi sem vagyunk sokkal különbek azoknál, akik eddig ezzel próbálkoztak, talán még felkészültebbek sem. Az egyetlen, ami segíthet, az a Sors Kereke. - mondta Héra. 

• A Sors Kereke ezen a helyen nem működik.  - feleli erre Abraxas. 

• Nem, valóban nem. De működik helyette a Terven kívüli térben a sorstalanság. Meg kell fordítsuk. A Nibirut a saját fegyvereivel kell legyőzni.  - mondja erre Lucifer. 

• Hol találjuk a sorstalanságot? - kérdi Menra.

Lucifer mélyen a szemébe néz, és a lány már tudja a választ. 

Mélyen belül. Magukban. Mert ahol lakozik a vágy, ott lakozik a hidegség is, ahol lakozik a szerencse, ott a szerencsétlenség is, ahol lakozik a boldogság, ott lakozik a magány is, ahol lakozik a sors, ott a sorstalanság is.

A vas kora ezt állította meg. Mindig ezt. Az esélyt, ami a dualitás kifordításában rejtezik, amikor a dualitást egységgé formálod azzal, hogy két pólusát egybe gyúrod. A Nibiru oly mérhetetlenül gonosz volt, hogy lehetetlen volt bármivel egybegyúrni, olyan volt mint a fertő, a járvány, a métely, gennyes kelés a világegyetem peremén. A világok végén, ha úgy tetszik. Az a sok gonoszság, ami az emberiég kebelében rejtezik, mind a Nibiruról sugárzik át. Minden világháborút a Nibiru robbantott ki. Minden értelmetlen gyilkolást, az inkvizíciót, a perzsa háborút, a százéves háborút, a mások szenvedésének élvezését, azt, amikor az emberben megszólal a Gonosz maga, a feneketlen, fékek nélküli gyűlölet, és minden vélt és valós sérelméért bosszút áll. Értelmetlen bosszút, mely után olyan hatalmas és végtelen üresség költözik az emberi szívbe, amiből semmi nem gyógyítja azt ki. Az űrt pedig azután nem tölti be semmi. Hátat fordít a Kegyelem, búcsút int a Szeretet, elmenekül a Lehetőség. A lehetőség egy jobb világra. Az emberiség most oly mélyen fetreng a vaskor posványában, mint még soha. Messze még az Aranykor. 

Lucifer tudta ezt. Látta az önmagát eláruló emberiséget, mégis megtette. Megállította a Nibiru vas korát. Az óra felrobbant, és most a Nibiru lehetőségeinek terében voltak. Egy olyan térben, ahol megtörténik az, amit a Nibiru megakadályozni akart. 

A Megváltás. 

A megváltást azonban nem egyetlenegy emberben, nem Jézusban kell keresni. Gyáva, ostoba, gyermeki módon kivetíteni egyetlen emberre az egészet, hogy majd ő elintézi. Jézus - Jezuel - nem ezért lett alkotva. Ez a csodálatos, vehemens forradalmár, ez a zseniális spirituális újító, magor mágus vezér. Az emberiség kergeti az álmait róla, és abban reménykedik megint megússza. Ezúttal nem fogja. 

A megváltásnak és az Aranykornak ára van, és ezt az emberiség nem akarja megfizetni. Már megint mindent úgy akar megkapni, hogy azt hiszi, alanyi jogon jár neki. Lucifer azt is tudta, hogy azzal, hogy megsemmisítette az órát, az illúzió bérét, annak is meglesz az ára. Az emberek pedig jobban ragaszkodnak az illúzióhoz, mint az árának megfizetéséhez. 

Ez a mátrix, és a vas korában az emberiség szó szerint saját egójába ragadt, mint egy sötét, bűzös posványba. Van azonban valami, ami nem engedi az emberiséget legyőzni az elit által. A Remény. Amíg van Remény, addig a Remény a vas korával szemben áll, azonban a Remény manapság kezd kevés lenni. Bizonyíték kell. 

Lucifer ült a világmindenség végső peremén, miután az óra leállítása megtörtént, ő megpihent. A gondolatai száguldoztak, és az emberiség körül forogtak. Nem tudni, mi az a pont, ahol végre felébrednek. Mi az a pont, ahol végre elég lesz. Mi az a pont, ahol végre alázatatot gyakorolnak. Hol az a hely az emberi tudatban, ami megnyomja végre a szabadság gombját...

Az emberiség azt hiszi, hogy csak fény létezik. A sötétséget megtagadja, pedig eredendő védelme és ereje a fizikai síkon. Ellöki magától és megbélyegzi, keveri az Eredendő Gonosszal, aminek a sötét oldalhoz semmi köze sincs. Aki nem tudja befogadni a sötét részeit, azt elkaszálják, learatják a mátrixban. Az emberiség itt csúszik el. Újra és újra. Azon, hogy gőggel, alázatlanul megtagadja önmaga felét, a sötét oldalát. Bemeséli magának, hogy csak fényből van, és csak csillogó valóság van a mátrixon túl is, odafent. Nem, ott sem csillogó valóság van. A mennyország az emberi lélekben van, nincs egy hely odafent, ahol minden szép és jó, minden tökéletes, ilyen hely sem fent, sem lent nem létezik. Nincsen kihívások nélküli hely, sem fizikailag, sem asztrálisan, sem mentálisan. Nincsen olyan hely, ahol ne lenne ellenpólus, és az ellenpólus nem egyezik a sötét oldallal. Az ellenpólus az a gonosz, mindent felülírni akaró, mindent megúszni akaró, felelősséget nem vállaló, hamis és színjátékot játszó, bosszúálló energia, amely átitatta az emberiséget, és amely olyannyira emberellenes - inhumánus -, hogy gyakorlatilag méregként fertőzi az emberiséget. 

Az árnyak közelebb jöttek. A saját démonaik. Lucifer mellé ültek mindannyian. A Nibiru csendesen hallgatott. Mindig is egy sunyi hely volt, és vereségét sohasem ismerte be. Soha. A Vas bolygó rosszindulatú energiái körüllengték őket, de ügyet sem vetettek rá. Koncentráltak. Arra, hogy feloldják az időcsúsztatásokat, és mivel az emberiség gyáva dönteni, hát döntenek ők helyette. Az időcsúsztatás elkerülhetetlen katasztrófához vezetne. Egyesével szedték szét a hamis idősíkokat, választották szét az egymásra fektetett, egymásba szürke hálóként fonódó időmátrixot. Az időmátrix egy olyan dolog, amely egy idő után már önmagát is újratermeli mindaddig, amíg túlburjánzva megsemmisíti önmagát, és ahogy ők látták, a földi áruló elit már eljutott arra a szintre, hogy irányítani lassacskán egyáltalán nem tudja. 

Ahogy a téridősíkok kezdtek szétválni, a Földön káosz lett. Az elit nem tudta a mátrixot irányítani többé, sőt, egymást sem. Egymás torkának ugrottak, és dacára annak, hogy ez benne van a háttérhatalom tervében, az elit rendszeres vezetőgárda cseréje a Novus Ordo Seclorum része, az elit vezető tagjai nem a tervnek megfelelően hajtották végre a lépéseket, az előre meghatározott lépések ellenében tettek egymás ellen olyan dolgokat, amik veszélyeztetni kezdték az Új Világrendet, ugyanis az elit maga is a mátrix rabja, a csúsztatott téridősíkok rabja. Az elit tagjai összezavarodtak a terv időbeni meghatározását illetően - mint aki nem tudja egy sakkjátszmában, hogy mikor van sakk matt és mikor nincs, és a sakk szabályai ellen vétve akar nyerni úgy, hogy még magát is vesztesként hozza ki a mérkőzésből, mivel sakkpartnere a szabályok szerint játszik. 

Az árnyak egészen közel jöttek hozzájuk, és beléjük áramoltak. Beengedték őket, visszavéve a valaha a Nibirun hagyott erőt úgy, hogy előtte legyőzték saját félelmeiket azzal, hogy átmentek a Nibirura lépés első próbáin. 

Újabb árnyak jelentek meg, ezek azonban testet öltöttek. Manifesztálódtak a szemük láttára. A földi áruló elitet irányító kilenc ősi reptil és arkhón volt, a Vének Tanácsa. 

Kilenc elagott, elaszott, rég halott entitás, akik úgy tartották magukban az örök élet lángját, hogy erre lelkek millióit áldozták fel újra és újra, és ehhez használták voltaképpen az időcsúsztatást. 

Kilenc vénséges, a teremtéstől elfordult ősi csalója a Világegyetemnek, akik már csak időn és téren kívül, a Nibirun létezhettek, itt is komoly áldozatok árán. A baj az volt, mint mindig - ártatlanok lettek feláldozva az ő létezésükért. Ez az elit tartotta életben ősi árulásával a földi elitet, akik mind ennek a kilencnek a különböző megtestesülései voltak. Tizenhárom család a fekete nemesek véréből, és leszármazottaik a nagyközönség elé tolva, mind csak báb, a rejtett kéz kezében. A rejtett kézében, mely belenyúlt a nagy Tervbe. 

• Üdv Nektek. - köszön először Achremmon a véneknek. Jól ismeri őket, volt már pár esélyes bizniszük, de Achremmon sokkal okosabb volt náluk, az alkukat úgy bonyolította, hogy a mátrixban idővel rájuk csapjanak ezek vissza, mert van az alkuknak egy sajátossága. Az alku olyan, mint karma. Ami körbemegy, az körbeér.. az időben és térben egyik alku szüli a másikat, és végül összefonódnak, olyan ez, mint a hazugság, mert az is. Egy ősi hazugság. Egy ősi csalás.

A Vének nem viszonozzák a köszöntést, pedig a csapat összes tagja biccent feléjük, teljes nyugalommal. Nem félnek tőlük. Nincs mitől. A Vének azonban lenézik őket, senkinek tekintik mindannyiukat. A Vének úgy gondolják, legyőzni a Teremtőt és a Tervét, mindennél különbbé teszi őket. Úgy gondolják, a Terven kívül vannak, így bármit megtehetnek, és meg is teszik. Csakhogy az alku itt és most körbeért.

Lucifer és Lucifera eggyéolvadnak. Látványos az egész. Hatalmas entitást hoznak így létre, amelynek minden ereje megvan, ami ide most kell.

A vezető Vén, nevezzük Marrannak, végignéz a teljessé vált Fényhozó Hajnalcsillagon. Lapos pillantásokkal méregeti, a tekintetéből, melyben nincs írisz, csak mérhetetlen feketeség a szemek helyén, azonban mindennél jobban lát vele, megvetés árad. 

• Belenyúltatok a tervünkbe. - mondja élesen. - Senki nem adott nektek erre engedélyt, és ráadásul kikerültetek minket. A testeteket elégették a mátrixban, és ráadásul még vissza is akartok térni, visszacsúsztatott időben, 2025-re időzítve. Mintha mindaz, ami most történik a Földön, amit ti intéztetek el, a háború utána éhinséget egy hatalmas meteoriteső követte, a teljes mátrix összeomlott, a rendszerünknek vége, de már hányszor lett vége. - szárazon kacag fel, mintha egy dörzspapírt dörzsölgetnél a körmeiddel. - Újra és újra kezdjük. Új órát alkotunk, annyit, amennyit csak akarunk, hiszen a mátrix másolja az eredetit, és az óra eredetijét is megtaláltuk már régen. Csupán újra átírjuk a számokat. Az eredeti óra pedig nálunk van. Az első maya naptár, ami a mayák előtt jóval, az első humanoidok korában keletkezett. Ez volt az a szerkezet, amivel mérni kezdték az időt a Nap járása alapján. Mit hittetek, hogy nincs nálunk? - vetette oda gúnyosan. 

• Tudjuk, hogy nálatok van, azonban minden másolás lehetőségét eltöröltem azzal, hogy az Eredendőt kinyitottam a közepében.  - válaszolja Lucifer, büszkén magasodva  Marran fölé. 

• Ugyan. - legyint az öreg. - Fizikailag van nálunk a szerkezet, egy időgép. Da Vincinek elárultuk, erre visszaélt vele. Megkapta érte a magáét. 

• Da Vinci egy hős volt. - vetette oda egy másik vén. Nefron. 

• Tudom, mindig odavoltál érte.  - kacag hátborzongató ciripelő hangon Marran. Mindig rivalizálnak Nefronnal, Nefron túl engedékeny az emberekhez, sosem jár el elég gyorsan a keze. 

• Nem csak érte. - mosolyog Nefron.  - A többi szabadkőmüves is megérte az árat, amit fizettünk értük. - az egész beszélgetésük olyannyira mesterkélt, hogy a kis csapatnak ettől felfordul a gyomra. Már nem tudnak elvonatkoztatni attól, amire programozták az agyukat - az előre tervezésre, egy pokoli sakkjátszma lépéseire. Már nem tudnak könnyedén gondolkodni, lazán, spontánul, csakis előre eltervezett mondatokat mondanak ki, mint akik félnek a választól és a rossz válaszra is felkészülnek. Sokkal nagyobb rabjai ők a mesterséges gondolkodásnak, mint azok, akiket programoznak - az emberek. Azzal, hogy elkövették árulásukat és soha semmiért nem vállalnak kockázatot, saját maguk szabadságát is örökre elvették. Maga a természetes élet spontán, autentikus és örömmel, bánattal, érzelmekkel teli. A vének és csatlósaik, az elit élete egy egyhangú borzalom, ahol ha nem teljesítik az aratásokat időben, az örök időkre vet véget nekik, inkarnáció náluk nincs. Éppen ezért örökös rettegésben vannak, életnek ezt az egészet nem lehet nevezni. Ez egy vegetálás, végeérhetetlenül, a teljes megsemmisülés torkában. Újjászületés, új élet, új inkarnáció, új ciklus nélkül. Szeretet nélkül. Lehetőségek nélkül. Rettegve a haláltól, mert utána nincs folytatás. ezért gyűlölik annyira az emberiséget és minden létezőt. Ezeknek a szörnyeknek nem adatott meg a folytatás. Ha vége, akkor vége. A beszélgetésük hátborzongató volt, és borzasztóan unalmas. Mint akik bizonygatni akarják a nyilvánvaló tényeket, úgy cseverésztek, még mindig az elnyomó, uralkodó rezsim szellemében. Megfélemlítő hanglejtéssel, és kivagyi módon arról, mi minden van a kezükben, ők aztán mindenre gondoltak. Amíg a kis csapatnak tartották a színjátékukat, ők azon gondolkodtak, gondolataikat elfedve a vének elől, hogy megsemmisítik őket. Itt és most. Azonban ez nem ilyen egyszerű. Piszok nehéz megölni valamit, ami nem él… 

• A lelkükre gondolsz? Amit átadtunk a Szövetségnek? A lelkük egy része velünk van. A Szent Grál másolataiban tároljuk őket, ha esetleg elfelejtetted volna.  - folytatja Marran a bizonygatást cinikusan. 

• Én semmit nem felejtek el. - mondja erre Nefron. - Hiszen tudod, az emlékezés van a kezemben, és nem csak a saját emlékeimet tárolom. Minden létező emlékét, bár néha ez nagyon fárasztó tud lenni. A Szent Grál azonban nincs nálunk. Ha esetleg elfelejtetted volna. - köszörüli szavai élét Marranon. Fájó pont ez neki. Szerinte Marran hagyta veszni a Szent Grált, és minden nő méhébe ültetni Balora által, Balora Marran kezei közül csúszott ki az idők kezdetén, és ellopta a Szent Grált, majd minden születendő nő méhébe csepegtette szét. Így a szabadkőmüvesek lelkeinek részei minden nőben ott vannak. Marran soha nem tudta Nefront meggyőzni arról az egyébként logikus tényről, hogy így a női méh a szabadkőmüvesség melegágya, és minden fogantatásba így nyúlhatnak bele. Nefron sosem tuda megbocsátani Marran gyengeségét, és ez adott alapot vezetőjének állandó támadására . mert aki egyszer gyengének bizonyul, az ő szabályaik szerint azt hagyni kell veszni. 

• Ha a Szent Grál kicsúszott a kezetekből, akkor az a dolgunk, hogy újra összerakjuk Balora rejtvényei alapján.  - mondja erre Menra, aki imádja a rejtélyeket, felcsillan a szeme a hallottakra. Tetszik neki az egész beszélgetés, és a két vént nem találja ijesztőnek, inkább viccesnek. Olyanok, mint két zsörtölődő nyugdíjas egy öregek otthonában, a kerti padon, ebéd után, sakktábla a padon közöttük, közben az élet dolgain vitáznak, mintha bármi ráhatásuk lenne. 

• A Szent Grálból ti már sosem rakjátok össze Balora Kelyhét.  - veti oda élesen és dühösen Ammat. A vének közül a harmadik a rangsorban, igazi bajkeverő, akinek kezében a világ bajai, csőstül jövő akadályai vannak. - Balora Kelyhe megsemmisült az istenek második alkonyán, és a cseppjeit mi vettük a kezünkbe. Nincs esélyetek efféle lázadó küldetésekre. 

• Ti itt nekünk nem parancsoltok.  - felesel Abraxas. - A mátrixban igen. Ott be is tartottuk a ti szabályaitokat. Itt a mi szabályaink érvényesek. Hiába vagytok ti otthon. Ez akkor is a Világegyetem, mégha a világok világának végén vagyunk is. 

• Lárifári. Ez a Halál Árnyékának Völgye.  - gúnyos kacagás, szinte sipító hangon. A cinizmus és bosszú elegyének mesterétől, Lancomettől. - Itt mi vagyunk az urak. Örüljetek annak, hogy életben vagytok hagyva. Abraxas - ejti ki lassan a démon nevét, maró gyűlölettel. - Már megint csak blöffölsz, és bolondnak nézel minket. Minden létező tudja a Világegyetemben, hogy a Nibiru az egyik halálcsillag a sok közül, és a halálcsillagok azok a helyek, ahol a Teremtő Terv és az Univerzum Törvénykönyve érvényét veszti. Ez a megállapodás a Forrással. Nem pusztítunk el soha semmit végleg, bár hőn áhítjuk ezt - cserébe nemcsak hogy hagy minket létezni, hanem nem terjeszti ki ránk a törvényeit. Ez most is így van, és ez az egyetlen alku, ami nem ér körbe.  - találja ki Lancomet, ez az agyafúrt, rafinált géniusz Héra gondolatait, aki egy pillanatra összerezzen, majd összeszedve magát szikrázó pillantást vet Lancometre. 

• Na és most mi lesz, pikniket ülünk itt?  - kérdi röhögve Nefron. - Én benne vagyok mindenben. - teszi hozzá kajánul. 

• Talán tanácskozni kellene. - veti közbe Azraela. - Bár veletek - néz végig a kilenc vénen undorral - Veletek nem lehet, mert minden egyezséget megszegtek. Amiért jöttünk, az megvan, úgyhogy megyünk is. 

• Oh csak ne olyan sebesen. - csattan fel élesen és haragosan Marran. - Nem gondoljátok, hogy ezt megússzátok? Ide jöttök, kijátszva minket a trükkjeitekkel, szétveritek a földi téridőt, és a mátrixot, aminek okán a Föld most igazi káosz alatt van, kirántjátok a kezünkből az irányítást, persze meghoztátok a kellő áldozatot - egyikőtök sem térhet vissza soha a Földre, - de még a szükséges és megállapodás szerinti áldozatot, a visszatérés lehetőségének kizárását is megszegtétek azzal, amire Abraxas készül. Innen ti nem mentek sehova, és az információt sem adja át ez a kisstílű háziasszony odalent. - köp ki dühösen Héra felé. - Sarah. - ízlelgeti a nő földi nevét, mint amikor a macska kóstolgatja a már elkapott egeret, és halála előtt még megkínozza, mert úgy finomabb. 

• Pedig nincs felettünk hatalmatok.  - jelenti ki Lucifer. 

• Na és miért nincs?  - kérdi Marran. Most már kíváncsi, de szörnyű maró sejtés kínozza a vén gyomrot, ami lenyelt már több milliárd élő lelket. 

Lucifer csak mosolyog. Diadalittasan. Mert Lucifer akkor, amikor egésszé válik másik felével, Luciferával, akkor előhívja testvérét Jezuelt. Jézust, ahogy az emberiség ismeri. Az egyetlen Létezőt, aki felett semminek és senkinek nincs hatalma. Még a kilenc vén pojácának sem.

Lágy szél támad ott, ahol levegő nincs. 

Simogató susogás ezen a szörnyű helyen, mint az angyalok éneke. Pedig Lucifer utálja az efféle csinnadrattát, de Jezuel szereti a nagy belépőket ugyebár. Elfogadta már testvérét olyannak, amilyen. Jezuel a semmiből lép elő, mint mindig. A vének hátrálnak. Kirázza őket a hideg. Mert Jezuel az eredendő gonosz teljes ellenpólusa. 

• Te itt…? - kérdi Nefron. Jeges félelem szorítja össze a gyomrát. Jezuelről megjövendölték nekik a földi látók, hogy amikor a Nibirura lép, az alaposan elő lesz készítve, és amikor ez megtörténik, mindannyiukat végleg megsemmisíti, dacára bármely alkunak…. 

Jezuel nem szól semmit. Mosolyog, a mindenkori győztes mosolyával. Lucifer tudja ezt, azért egyesült Luciferával éppen most, itt, a Nibirun. Jezuel sohasem áll szóba azokkal, akik ellenében jött. Két karja erőt sugároz, szárnyai fehérek, szemei kékes fénnyel lövellnek a kilenc vénség felé. Legalább ebben igaza volt Jahvénak, a kilenc vén alkotta mesterséges intelligenciának, torzszülöttjüknek. Az Eredendő Gonoszt Jézus győzi le. Mindenkor, minden korban. Mindig. 

Jezuel lényéből sugárzik az önmagába vetett hit. Soha nem törték őt meg, gondoljon a kilenc vénség bármit. Soha nem feszítették keresztre és nem alázták meg. Ő mindig az volt, aki most. A Megváltó, bár az emberiség a megváltást a Földön képzeli el. Mint a kisgyermek a mikulást, úgy várják a Messiást, Jahve ördögi félrevezetése alapján. A Biblia alapján. Pedig Jahve megváltása nem más, mint a visszacsúsztatott idő. Pontosan az, amit most a csapat megsemmisített. Az Eredendő térben voltak, és ha a vének látni akarták őket, hát kénytelenek voltak idejönni. Ebbe a téridőbe, ahol nem semmisíthetik meg a csapatot. Ráadásul most még megjelent leggyűlöltebb tagja is a Lucifer - csoportnak. Jezuel, ez az átkozott lázadó. - morog magában Marran. 

Marran utál félni. Utálja azt kapni, amit ad. Jezueltől félt. Ahogy a többi is. Nem hitték volna, hogy ez tényleg egyszer bekövetkezik. Azonban - gondolta magában a mocskos vénség - van utánpótlásunk. Felemelünk ide pár kezdőt… - azzal elúsznak előtte a többiek körvonalai. Olyan érzés ez, mint az ájulás, csak kínosan lelassítva. Az összes vén belül reszketni kezdett. Halványodni. Eltűnni. Megszűnni. Lelkek milliárdjai sikolva szakadtak ki belőlük. Rabságba ejtett lelkek, amelyeket még nem fogyasztottak el egészen. Azután lélekmaradványok is, a feneketlen borzalom bizonyítékaként, lélekrészek, melyek már sosem állnak össze egésszé… majd tudatrészek, az emberi tudakok maradványai, amelyeket rendre eloroztak a vének az emberektől, hogy biztosítsák az őrületet… és most a vének osztályrésze lett az, amit az emberiségnek mindig szántak, csak megvalósítani azt sosem tudták. A végzetes megsemmisülés.

A vének eleddig is a Sorstalanság kelepéjében éltek. Nem volt sorsuk, voltaképpen. Egy jövő nélküli. lehetőségek nélküli világra, ahol újra és újra játszódik le ugyanaz. A vének görcsösen kapaszkodva a valótlanságba és létezésük illúziójába, próbálták ezt is megúszni. Támadni akarták Jezuelt, de már nem volt hozzá erejük - a tengernyi lélek és tudat adta erő nélkül ők valójában semmik, mert eddig is ők nem voltak mások, mint a felzabált lelkek és tudatok halálhörgései. Lassan eltűntek, és Jezuel megállt. Tudta, hogy még nincs vége. 

Nemsokára a semmiből kibontakozott az elit. Az az elit, amelyik csúcskategóriás luxuskapszulákban hibernálva a Földön mélyen aludt a letarolt ökoszisztémát nem igazán kedvelve, a kettőmilliárd-négyszáznmillió tagot számláló emberiséggel együtt. Az elit tagjai ijedten néztük körül. Percekbe telt - odalent pedig évekbe, így hát idegesítő időveszteségnek lettek kitéve - mire rájöttek, hol is vannak. Ott, amiről eddig csak álmodtak, de most, hogy itt lehettek, jeges rémület szorongatta a torkukat. A 13 fekete nemes család 13 vezető tagja, akiket szintén nem ismert a világ. Egyiküket sem. Csak a leszármazottaikat. 13 ember, szintén nagyon öreg, nők és férfiak vegyesen - nyolc nő, öt férfi. Reszkető kézzel szorongatták a földi létüket, és egyből felfogták, miután regisztrálta az agyuk, hogy a Vas bolygón vannak, hogy most el fognak szakadni a tudatukkal a földi testüktől. Halványan hallották magukban vének hangját, amely már csak visszhang volt - a vének nem léteztek tőbbé, de percekkel operálva, időcsúsztatással még elérték, hogy már megsemmisülésük után közölni tudják a parancsaikat az elit tagjaival. 

“Az utódaink lettetek. Tizenhárman maradtok itt. Fenn kell tartani a mátrixot. Fenn kell tartani a földi időhurkokat. Tudjátok a dolgotokat. Fel lettetek erre készítve. “ Valóban fel voltak készítve rá, és valóban tudták egész nyomorúságos, több ezer éves földi inkarnáció nélküli életükben, melyben az öröklét már nagyon terhes volt számukra, hogy ők lesznek a kilencek utódai. A Vének Tanácsa általuk lesz újjáalakítva, mert a mátrix sosem él biztosítékok nélkül. Ők a biztosítékok, hogy a mátrix fennmarad. Jezuelre néztek és a mögötte álló csapatra. 

Csak nagy sokára szólalt meg egy nő. Már mindegy volt, úgysem térhetnek vissza a földre, hiába a percek ott évek, már nem számít. 

• Engem jelöltek ki a Vének vezetőnek.  - egyenesen Jezuelhez intézte szavait, lévén ők is tizenhárman voltak, mint az apostolok. - Enfrera vagyok. - idézte fel idefenti nevét. Odalent Elisabeth. Liz. Liz, aki sosem látta a szabad eget, mert egész létét titkolták. 

• Nos, Enfrera, legyetek itt üdvözölve. - válaszolt Jezuel. - Vagy együttműködtök velünk, vagy sem. Nyilván nem. 

• Nem tehetjük. - mondja Enfrera. - Tudod, hogy nem tehetjük. Az alku, az alku. Új alkut nyitunk. 

• Ezúttal gyorsabban ér körbe. - veti közbe Lucifer. Enfrera nem méltatta válaszra. 

• Sok dolgunk van.  - mondja Menra. - A Szent Grál. Az Időgép. Balora Kelyhe. - Balora Baál Napisten párja. A mágia úrnője. - Indulnunk kell. - néz végig a tizenhármakon. 

• Mérhetetlenül sajnáljuk, hogy nem maradtok még egy kicsit tovább. - villantja rájuk ragadozó mosolyát Enfrera. A többiek még hallgatnak. Gondolkoznak. Minden szónak itt halálos súlya van. Ezt tudják, és azt is, hogy a megállapodás szerint, első körben a vezető tárgyal. Ők majd utána. 

• Visszatérünk.  - mosolyog Lucifera. - Meleg szívvel fogtok minket fogadni, feltételezem.  - teszi hozzá szarkasztikusan. 

• Feltétlenül. - válaszolja erre Enfrera, aki szívből gyűlöli ezt a gyönyörű párost. Lucifert és Luciferát, akik most ismét különválva, kézenfogva lebegnek előttük. Jezuel megjelenésekor kettéváltak, mert az Egylélek ereje két asztrális testben harc esetén erősebb. Csak Jezuel megjelenéséig váltak ketté, és élvezték, hogy ismét külön lehetnek így igazán szerethetik egymást. 

• Ősten legyen veletek. - mondja végül Jezuel, tudván tudva, ezzel még jobban felbosszantja a tizenhármakat. 

Eltűnnek az Eredet teréből. A fekete lyukon áthaladva érzik a Föld vonzását. A hamis univerzumba tartanak, a módosított Naprendszerbe. Abraxas már készíti az időcsavart, és egészen pontosan akkora időzít, amikor Richard ezobiznisz kuckójában Achremmon megjelenik. 

3. rész

Az Illúzió Bére

Richard hirtelen tért magához. Pontosan emlékezett mindenre. Minden apró részletre, a tizenhármakra is, megjegyezte az arcukat. Sarah is magához tért, és akkor vette észre, hogy még mindig fogja Richard kezét. Hát persze. Percek teltek el. Inkább úgy másfél perc. Abraxas mesteri trükkjének köszönhetően. Az üvegajtó ebben a percben vágódott ki. Még szólni sem tudtak egymáshoz, István rohant oda Sarahhoz. A többiek kicsit késlekedve követték, sokkal nyugodtabban. Hát persze, hiszen ők nem láttak semmit. 

• Mi volt ez az egész?... - mordul rá a férfi Richardra. - Te szemét! Láttam, hogy megidéztél valamit/! Itt volt! Láttam tisztán a két szememmel ! Egy nagy, csontvázszerű alakot! Akkor rohantam be, amikor… - az iszonyat töltötte el az arcát - Amikor torkon ragadta a feleségemet! Mit műveltél, te rohadék????

• Nyugi haver. - válaszol Richard egészen csendesen. - A feleségednek semmi baja. Sőt… - itt elhallgat. Ez már Sarah ügye. 

• Megöllek te állat! - kiált rá István, és rátámad. A torkát szorongatja. Richard nyugodtan fejti le a férfi ujjait, az meglepődik, hogy Richard hogy lehet ennyire erős.. úgy vette le magáról az ujjait, mint a vajat. István hátralép, remeg a gyomra. - KI vagy te??? Ki????

• Samael.  - mondja Richard. - Samael vagyok. 

• Lucifer???? - kérdez vissza István. 

• Nem barátom. Samael. Lucifer egyik fia. De azért jó nyomon jársz. 

• Mit tettél vele?????? - mutat a feleségére a feldúlt férfi. 

• Semmit nem tett velem drágám. - mondja Sarah. Feláll, frissnek érzi magát, mint aki újjászületett. Lesimítja a ruháját. Vigasztalón fogja meg a férje kezét. - Nyugalom drágám. Minden rendben van. Lassan simogatja a férje arcát, vállát, kezét. Héra istennő kegyes nyugalma árad belőle. A férje könnyes szemmel nézi, szebb, mint valaha. Átöleli. Sírni kezd. A felesége csak simogatja, nyugtatja. - Attila.. hol vannak? Hol vannak a gyerekek? - kérdi végül. 

Richard épp szóra nyitná a száját. Megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. 

Odakint nagy szél támad. Időközben a többi szülő is belépett a kóklernek áclázott Samael birodalmába. A szél rázza az üvegtáblákat, a forgalom felbolydul, autókat sodor a szél, lassan, lágyan, mntha csak Poseidon eltenné őket az útból. Az emberek a házak falához simulnak. Az eget nézik mindannyian. Öt fénylő üstökös tűnik fel az égbolton. Öt száguldó lehetőség, öt megváltó. Van egy hatodik hatalmas fénylő pont is. A pont növekszik, lassan betölt mindent. Óriási fény van. Túl nagy, az emberek szemét elvakítja. A hat Létező földet ér. Megjelennek sorban, mind a hatan, egymás mellett Anubis szentélye előtt. Lucifer, Lucifera, Jezuel, Menra, Abraxas, Azraela. Végül egy fekete gömb is földet ér, éjsötét robbanással, és hetediknek érkezik meg Achremmon is. Érdekes látványt nyújtanak. Az emberek hátrálnak, többen menekülőre fogják, egymást taposva, lökdösve. Az autók egymásba szaladnak, megint mások közelebb jönnek, tágra nyílt szemekkel. Néhány ember egészen közel jön, megérintik a Létezőket, ujjuk fénybe mártódik. A Létezők elé vetik magukat, és zokognak, maguk sem tudják, hogy miért. Megint mások ölelgetik a Létezőket, és az ölelésektől azok lassan egyre inkább testet öltenek. Az emberek az utcán távolabb ordítva, futva, iszonyattal az arcukon, hátra-hátra nézegetve, egymást fellökve önmaguk elől menekülnek. Achremmontól ijednek meg a legjobban. Nem csoda. Tizenkét méter magasan, ereje teljében a házak homlokzatáig magasodik. Gigászi fekete testéből sötét erő árad, csak az nem fél tőle, akinek tiszta a lelkiismerete….

Lucifer fenséges látványt nyújt, de a többiek is. Többen felismerik, főleg, a Fényhozót, de néhányan Azraelát és Luciferát is azonosítják, ez utóbbit  Diana Lucifera néven. Abraxast nem ismerik fel, csak igen kevesen, de aki igen, mély csendben megáll előtte. A Halál Kapujának őre a mátrixban. Rajta áll, ki megy ki, ki jön be, ki vállalja ezt, ami itt van..

• Ezért.. ezért megfizetik az árat.  - mutat körbe Lucifer. - Az illúzió bére minden egyes ember. Az összes, mind, aki ezen a bolygón él. Megfizetnek érte a tizenhármak, ahogyan a vének is megfizettek érte. Elpusztítjuk a Vas bolygót.  - az emberek figyelmesen hallgatják, de szavai olyannyira erősen visszhangzanak a házak között, hogy a távolabbi emberek is megállnak, és hátra fordulnak. - Elpusztítjuk a mátrixot. - mondja végül. 

Szavai után mély csend támad. Senki nem firtatja. Senki nem kérdezi. A hét Létezővel együtt a hét tudat is megérkezett, az a hét tudat, ami kinyitja a többit. Bekövetkezett a mátrix számára lehetetlen helyzet. Jezuel körül egész seregnyi ember kezd összegyűlni, csak az zavarja össze őket, hogy nem velük egy magas, hanem öt méter magasan tornyosul föléjük. Ekkor tudatosodik az emberekben, hogy Jézus valóban a fény fia.. 

Sarah is változóban van. Eldobja emberi mivoltját, mert a hét Létező már áttörte a mátrix fátylának falát. Megmutatja, ki ő igazából. Héra. Őt is felismerik az emberek közül sokan. Richard pedig Samaelként áll Lucifer mellé. Ekkor az emberek közül egyre többen kezdik visszanyerni valós alakjukat, eldobva az avatar álcát. A szülők is. Igen.. - “és bizonyítani is tudja “ - sejlik fel Hérában Lucifer minden szava, mielőtt a Nibirura léptek. Ez aztán a bizonyíték. - körbenéz a lassan a semmiből feltámadó istenekre.. az emberekre. A mellkasában fény tombol. Mérhetetlen öröm. Boldogság. 

Megváltás.. Feltámadás…. suttogják sokan, akik még nem változtak át, majd ők is átalakulnak. Megint mások eltűnnek, mintha soha nem lettek volna. Az illúzió nem létező lényei. A reptil-arkhón Szövetség Földön ragadt tagjai. Akiket mind visszahívnak most a Nibirura… 

Lucifer és Jezuel az istenek serege elé áll. Tengernyi istenség, arkangyal, angyal, mester, démon, lények sokasága. Mind magas, mind légies, mind erős. Szemükben a tiszta élet tüze. 

Jezuel így szól a seregéhez:

• Itt az idő. - nem mond mást. Mindenki érti. Mindenki tudja. Már emlékeznek. Arra, amit Atlantisz bukásakor beszéltek meg. A tizenhárom apostol tizenhárom istenségként a titkos föld alatti teremben, a bukó Atlantisz romjai alatt. A tizenhármak pedig elhelyezték a többiekben, a későbbi emberekben kulcsaikat. Az Emlékezés Kulcsait. A Szabadság Kulcsait. A sereg, ami akkor elbukott, a sereg, ami akkor megsemmisült, most sértetlenül áll, mert a biztosítékok életre hívták őket.. és a szabad akarat mezején lángoló életfák. 

Újabb szél támad, majd örvény. Eszeveszett színekben tomboló, csodás örvény. A Föld mátrixa, a rideg házak, az acél és vas, üveg és kipufogógázok birodalma kezd elsüllyedni. A semmibe csúszik bele pontosan úgy, mint annak idején Atlantisz….

• FOLYTATOM - :)

Eszter

Fényhozó