TILTOTT TUDÁS TRÉNING 2022

KARMA

AZ IDŐ RÍTUSA

AZ INKARNÁCIÓK FELFEDEZETLEN TITKA

2022. február 12. szombat

15.00-19.00

Skype

részvétel: 10.000 Ft/fő

hanganyag: 5.000 Ft

jelentkezés: hajnalcsillagterranova@gmail.com

“Az emberek az ősi időktől fogva mindig csodálták a köröket. Olyan erőt tulajdonítottak neki, ami nem a Földről való.” /Outlander/

Ismét egy olyan írást fogsz olvasni, ami megkérdőjelezi benned, amit eddig egy fontos témáról tudni véltél, és tanultál - itt, a mátrixban. Egy téves megállapításokon alapuló hitrendszer, amely kiindulási pontját tekintve megállja a helyét, de a nyugati spiritualizmusba érve máris megfertőzödött a “bűnösök vagyunk” alapelvével, és észrevétlenól mérgez mindenkit. A tudat, hogy neked azért kell itt lenned, mert karmákat raksz le, alapvetően téves. 

Az oldások során én is találkozom olyanokkal, akik valós és erős karmát, ledolgozandót hoznak magukkal, de ez ELENYÉSZŐ ahhoz képest, amit az emberek hisznek a karmáról, nem beszélve arról, hogy feloldható, és megoldható a dolog. Ha valaki tudatosan beleáll, nem fog évekig tartani. 

Nem bűnhödni jöttünk és törleszteni. A karmák sokaságát pedig egyszerre szoktam leoldani, és nem értek azzal egyet, hogy ez arról szól, te mindent viselj el, mert “karmikus adósságaid vannak.” Ez az írás NEM FIKCIÓ. Nem egy könyvem részlete. Szándékosan szólítalak meg téged, szuggesztív módon, hogy érezd, ez rólad is szól. Mindenkiről szól. Erős látomások alapján írtam. 

E.

Kr.e. 150.000.

Ahogy elkezdődött a rítus, az idő és a tér szövedékén át, az idő fátyolosan áttetszővé változott. Mint egy pókháló, ami az érintésedre széthullik, egy pókháló, amit csak az tartott össze, hogy még senki sem nyúlt hozzá. 

A rítus vad volt, ősi és erőteljes, autentikus. A dob ritmusa a véredben lüktetett. A fejed nyomott, szinte mindenhol. A pókhálót magadon érezted, lágyan simítva téged, úgy esett le rólad, mint amikor a víz alatt állva a cseppek végigfolynak a bőrödön, érzed az erejüket, de megragadni már nem tudod őket. Nem is akarod. Csak hagyod, engeded, hogy tovatűnjenek, és talán még soha nem gondolkoztál azon, hová tűnik az idő.. honnan jön és hová megy, mi szabályozza, mitől olyan, amilyen. 

Erő áramlik benned, hatalmas, nem földi erő. Kitölt valami belülről, ami nem te vagy, de valahol mégis. Egyek vagytok Vele, akármi is vetette meg a lábát benned, egyek vagytok. Megtölt és felemel onnan, ahol most vagy. Magadból, az életedből. 

A tested szinte önálló életet él. Táncolsz, de nem tudod szabályozni a mozdulataidat. Vad szenvedély áramlik benned, ami képes lenne hegyeket is megmozgatni, tengereket is kiemelni a medrükből. A csillagokat lehajítaná az égből. Megfogná a Napot és beletenné a Földet, így érzed. Így látod, belül. 

Izzadsz, és a tested forró, a halántékod nyom. A szíved majd’ kiugrik a helyéről, de sebaj, tudod, hogy ki fogod bírni. Felkészítettek rá. Elmondták, hogyan lesz. 

Megmutatták neked, és te elfogadtad, mert tudtad, hogy ezt valaha te döntötted el így. 

Azt is megmutatták, hogy kik, hogyan és miként fognak az utadba állni, hogy mindaz, amit elhatároztál, az ne tudjon megvalósulni.

Megmutatták, hogyan tudod legyőzni őket, és a módszereiket.

Eszközöket is adtak neked, amit egy tökéletes kódban hordozol, és aminek a nevét csak évezredekkel később tudtad meg. D.N.S.

A kód, ami az idő kódja is, mert benne van mindaz, ami valaha volt, van és lesz, és az is, hogyan válik mindez eggyé. 

Körülötted az őskori táj, az éppen felkelő Nappal, izző vörösre festi a bőrödet, a hajadat. Szemeid csukva, kezeid ökölbe, tested magától mozog, lelked szinte kiszállt belőled. Tudatod a kör felett szárnyal, kívülről látod a többieket és magadat. Ők csak táncolnak. Nem látják, amit te. 

A tűz középen magasra csap, a lángokban, ahogyan kinyitod a szemedet egy pillanatra, látsz valamit. Valakit. 

Egy ősi lényt. Erőt sugárzó, hatalmas istenséget, aki átvisz oda, ahová tartozol. Legalábbis így reméled. A lény szemei zöldek, két hatalmas, vörös szárnya lángol. Teste félig sárkány, félig emberszerű - de nem tudod, látomás-e ő, avagy sem, csak érzed, nem, nem az. A kezét feléd nyújtja…

Te elfogadod a kezét, és magába ránt, olvaszt, a tűzbe. Nem égetnek a lángok, nem leszel hamuvá a tűz által, nem érzel se félelmet, se fájdalmat. Először nem érted. Hogyan lehet ez? Azután ráébredsz, odabent, a tűzben, a lény ölelésében mozdulatlanul, hogy a tested a tűzön kívül maradt. Látod, ahogy tovább mozog a test, öntudatlanul, az idő révületében. Látod, hogy szemeid lehunyva, testedet mintha valami más mozgatná, de hogy nem te, az egészen biztos. Te itt vagy, az ősi istenségek legnagyobbikával, a tűzben. Ő elvisz innen, itt és most… 

A ritmus egyre gyorsul, a dobok hangja egyszerre bántja a füledet, egyszerre ringatja az elmédet. Lassan megszokod a hangjukat - és a szíved felveszi a dobok ritmusát. Ott vagy az ősi kövek alkotta körben - de mégsem vagy ott. Már máshol vagy. A testedet elengedve, az őskori időt magad mögött hagyva, egy másik világban vagy. Egy másik időben.

A szemed látja. A füled hallja. A kezed tapintja. Hirtelen ugrottál az időben előre, több mint százezer évet. 

A többiek ott maradtak, az őskori kőkörben. Te pedig már messze jársz. Egy másik helyen. 

Kr. u. 22132.

A tudatod döbbenten fedezi fel a helyet. 

Új vagy itt. 

Ez a Föld lenne? - kérded magadtól. Olyan más itt minden. A szagok, az illatok. A hangok. Az emberek. Az idő gyorsabban telik. Érzed és látod, magad körül. Minden rohan, pulzál, él, dinamikusan mozog. Minden gyorsan történik, mindenre hirtelen kell reagálni. Más vagy. Magadra nézel, és nem az vagy, aki ezelőtt egy másodperccel voltál. Az őskori kőkör körül táncoló ember, aki révületbe érve találkozik isteni önnön önvalójával, nem. Te itt egy másik ember vagy. Érzed belül. Más a személyiséged. Mások a vonásaid. Még a nemed is más. Ott férfi voltál, itt nő vagy. 

Más a ruhád, fura de kényelmesen simul a testedre. A tested is más. Formás, ruganyos, izmos, de mégis kevéssé erős, mint az őskorban volt. Nem bírna el akkora terhelést.. de talán… nézel körül, hova is csöppentél.. de talán itt nem is kell. Hiszen itt minden olyan biztonságos, még ha gyors is az idő és gyors a tér. Ez a hely emlékeztet téged valamire. Egy másik bolygóra, egy másik időre. 

Megrázod a fejed, szinte öntudatlanul… nem. Az nem lehet. Az nagyon régen volt, és az a világ már elpusztult, innen nagyon-nagyon messze. Mégis, mintha ugyanaz a város lenne. Csak éppen itt, nem ott. Minden UGYANÚGY néz ki. Még az emberek is. Még te is.

A kísérőd is, aki egy fiatal férfi képében jött át veled, az idő szövetén át, az őskorból ebbe az időbe. Fekete haja lágyan keretezi nemes arcvonásait, amik pontosan ide illenek, ebbe a korba, mert mások arca is ilyen szép metszésű. Szinte tökéletes. 

A város is az. Sehol egy hiba. Minden letiszult, már-már minimalista. Nincs egy felesleges kiszöggelés, egy túlzott épületdíszítés, egy nem oda illő dísz. Az emberek ruhája semleges, fehér. Akárcsak a tiéd, és láthatóan ugyanabból az anyagból készült. Megtapintod. Nem bőr. Nem is gyapjú. Semmi, ami ismerős lenne. Inkább olyan selymes, mattul ragyogó, a bőrhöz igazodó anyagból készült, de semmi olyasmi, aminek bármi köze lenne a természethez, legalábbis a Földi természethez semmiképp. 

Az épületek csúcsa olyan magasba nyúlik, hogy a felhők takarják el. Óriási épületek, csillognak a napfényben, mégis hidegséget árasztanak. Taszítanak téged, és egyszerre vonzanak. Érzed a rezgésüket. Emberkéz alkotta őket, és elcsodálkozol. A te idődben mindent a természet alkotott. A természet adta a biztonságot, az otthont. A csillagok alatt is ellaktál, és ha hideg volt, vagy túl meleg, a barlangokba húzódtál. Mindenhol voltak barlangok, megszámlálhatatlanul sok barlang - mintha csak egy előrelátó tervező tudta volna, hány főre kell terveznie - de ti, a törzsben úgy hittétek, ez Földanya terve volt, és pusztán a véletlen műve, hogy mindenki elfért. Mindig volt menedék, otthon, biztonságos nyugalom. Mindig találtatok olyan helyet a természet lágy ölelésében, ahol meghúzhattátok magatokat, bármi történt is. Mintha egy gondoskodó kéz terelgetett volna, a veszélyben épp az utolsó pillanatban oda, ahol megmenekülhettetek. Ezért az a világ, noha veszélyekkel volt teli, mégsem volt olyan veszélyes, mint ez - ez az ismeretlen, de ismerős világ. 

Itt is meg lehet határozva, hány hely kell. - fut át rajtad a gondolat, és látva az emberek sokaságát, úgy ítéled meg, túl sok hely kell. Azért építenek itt ilyen magas épületeket, hogy elférjenek. - gondolataidból kísérőd szakít ki. 

• Igen, ez a Föld. - mondja, rád nézve. A tekintete delejes, el tudnál veszni a pillantásában. - Csak éppen több, mint százötvenezer évvel később. Hatalmas időtáv. Mégis, egy másodperc. 

• Igen, az imént még nem itt voltam. 

• Most is OTT vagy. - mondja a kísérőd. - Csak a tudatod van ITT. TE magad, a tested, a lelked ott van. Ez, ami itt létezik, csak az elméd. Semmi több. Ott tizedmásodpercek telnek el, míg itt órák. Kell annyi, hogy megértsd, miért vagy most itt. 

• Miért..? - kérded. Türelmetlen vagy. Most azonnal mindent tudni akarsz. 

• Mindent a maga idejében. - mondja a titokzatos kísérőd, és elindul előre. Határozott léptekkel. Te követed, úgysem tehetsz mást. Ezt a helyet nem ismered, a zaj túl hangos, a színek túl élénkek, az emberek túl sokan vannak, a járműveik a levegőben látszólagos kuszaságban, össze-vissza száguldoznak. Már ahhoz is idő kell, mire felfogod: ők ezekkel a levegőben közlekedő dolgokkal utaznak valahova, és nagyon gyorsan. 

Kutatsz az emlékeid között. Láttál már ilyen levegőben repülő tárgyakat. Egyszer, egy ősi szertartáson, ugyanabban a kőkörben, láttad, hogy az égen megjelennek ilyen tárgyak, csak ezeknél sokkal nagyobbak voltak. Szinte már ijesztően tornyosultak fölétek, és lassan, mágikusan értek földet a kör körül. Másfajta lények szálltak ki belőlük, mint amilyenek ti vagytok, és most ezekben a járművekben pedig emberek vannak. No, nem olyanok, mint amilyen te voltál az imént, az őskori körben, hanem olyanok, mint amilyen most vagy. Mindez felfoghatatlan. Mégis, meg kell értened. Megmondta a kísérőd, hogy addig lesztek itt, amíg nem érted. 

A kísérőd, aki itt olyan emberi, hogy meg nem mondanád, nem sokkal ezelőtt, még egy tűzben megszülető, sárkány-ember istenség volt, öles léptekkel halad, a napfényben szikrázó utcán, amit olyan anyaggal borítottak be, hogy élesen veri vissza a fényt, mintha csak kristályokkal lenne kirakva. Egy bizonyos idő után veszed észre, hogy tényleg azokkal van kirakva, mint egy mozaik. Fehér, a fényt magába gyűjtő és visszaverő kristályokkal. 

A kristályok értékesek lehetnek. Már amenyire most meg tudod ezt érteni. Értéket képviselhetnek, mert nagy az energiájuk. Halványan felsejlik benned, ami itt múlt, őskori lényednek pedig a jövő - hogy a közelmúltban-jövőben, ami ez előtt a kor előtt történt, nem az volt az értékes, aminek nagy volt az energiája, hanem az, ami jobban csillogott, jobban kitűnt, amitől a tulajdonosa csak azért érezhette többnek magát, mert feltűnővé tette őt. Az a kor, ahonnan most te jössz, és ez itt, abban egyezik, hogy az az értékes, aminek nagy az ereje. 

Érzed a talpaidon a kristályút erejét. Mintha feltöltene ismeretlen, földöntűli erővel. Minden lépéssel egyre egyenesebben jársz, egyre nő az önbizalmad, az erőd. 

Kísérőd úgy sétál a kristályúton, mintha minden nap ezt tenné, sem járásában, sem mozdulataiban nem látszik, hogy bármilyen hatással lenne rá. “ De ő nem ember. Csak annak látszik.” - gondolod magadban. 

Hirtelen tudatosul benned, hogy itt és most te sem vagy ember, csak EGY TUDAT. 

Körülöttetek sokan sétálnak a kristályúton, és őket sem érinti meg, megint másokat igen - egyszerűen látod az aurájukat, és azt, ahogyan töltődnek, azok pedig, akiket nem érint meg az erő, saját erővel rendelkeznek, és más az aurájuk. Nagy, széles, arany aura, amiben ott rezeg a mágikus hatalom. A kísérődé is ilyen. 

Már nem is olyan nehéz megkülönböztetned, ahogyan haladtok előre, hogy ki ember és ki nem az, még akkor is, ha első ránézésre mindegyikük embernek látszik. Feltűnik neked, hogy itt, a kristályúton sok a nem-emberi lény. “Ez talán valami portál lehet.” - egyszerűen tudod, hogy az. Valahonnan tudod, pedig a portál szót nem is ismerted eddig, mégis tudod, mit jelent. 

Átjáró, átmenet egy másik időbe. Egy kapu, de ezúttal kristályút formájában. “ A tűz is kapu lehetett.” - itt tartasz a gondolataidban, amikor a kísérőd hirtelen megáll. Egy nagy épület előtt álltok, de ennek csúcsa nem nyúlik a felhők közé, ellenkezőleg. 

Hosszúkás, lapos épület, mindössze egy szintje van, a teteje is csapott, mintha egy márványtömbből faragták volna ki. 

Lépcső vezet a nyitva álló bejárathoz, egy nagy, faragott kőkapuhoz. “ Íme, itt mégis vannak díszek.”

• Ezeknek a domborműveknek funkciójuk van. - szólal meg a kísérőd, majd beléptek a kapun. 

Nagy belső tér fogad, hatalmas ablakokkal, amelyeken árad be a fény. Sok ablak van egymás mellett, több sorban is, a szemközti falon. Szinte csak ablak van, mintha egy építész elszámolta volna magát, és véletlenül minden ablakát az épületnek egyetlen falra tervezte volna. 

• Ezek kapuk. - mondja a kísérőd, az ablakokra mutatva. - Vagy inkább.. lehetőségek. - teszi hozzá. - Egy adott jövő számtalan lehetőségei. Mintha egy játékban többféle módon is nyerhetnél. 

• És csak nyerhetek? - kérded kissé szorongva, mert érzed, ezek bizony a te lehetőségeid és a te jövőképeid. 

• Nem. Nem csak nyerhetsz. 

• De ezek csak nyertes kapuk?

• Nem. Vannak közöttük vesztes kapuk is.

• És mi alapján tudom megkülönböztetni, melyik vesztes, melyik nyertes?

• Hát éppen ez benne a szép. - mosolyog a kísérőd. - Neked kell megtalálni őket. 

Ott állsz tanácstalanul, és nem érzed úgy, hogy a kísérőd segíteni akarna. Olyan ez, mint egy rejtély. Egy talány.

Összeráncolt homlokkal gondolkozol, percekig, majd hirtelen felismerés csap beléd.

• Hát persze! Én a múltból jöttem, igaz? 

• Mondhatni. - feleli a kísérőd.

• Akkor ezek a kapuk nem mind a jövőbe vezetnek, ugye? 

Érzed, hogy jó nyomon jársz, mert a kísérőd megereszti azt a titokzatos mosolyát, ami jót jelent.

• Nem. 

• Van, ami a múltba? És a jövőbe is egyszerre, ahogyan én is vagyok most a múltban és a jövőben egyszerre. 

• Pontosan. Hiszen nincs múlt. Sem jövő. Így inkarnáció sincsen, az inkarnáció egy végtelen körforgás, amelyben összeérnek az idősíkok. 

• Mintha meg sem halnék… csak vándorolna a lelkem és a tudatom. 

• Igen.

• De mégis meghalok. Újra és újra. És olyankor mindent elfelejtek. De most mégsem felejtettem el semmit. 

• Mert nem haltál meg. A tudatod vándorolt csupán. 

• Akkor sem értem. A tudatom miért nem tud épségben maradni, ha a testem meghal? És ha nem hal meg a test, csupán most révületben vagyok egy sok százezer évvel ezelőtti helyen, a tudatom miért tud épségben közlekedni az idősíkok között? 

Nagyon tiszta most a tudatod. Azt sem tudod, honnan van benned hirtelen ekkora tudás. Mégis, szinte mindent tudsz. Emlékszel valamire, amit megtanítottak neked. Amikor nem a testedben voltál. 

• Azért nem, mert a test traumája a tudatot uralja. - feleli a kísérőd. - A mátrixban a testhez kötődve élsz. Ha a tested nincs, a tudatod fogódzó nélkül bolyong, sebezhetően és kiszolgáltatva. A lélek szintúgy. A test adja a védelmet és a formát mindezeknek. Ha nincs test, a lélek és a tudat cselekedni sem tud, pusztán létezni. 

Elgondolkodsz a kísérőd szavain. Annyira logikus. 

Az ablakokra nézel. Mindegyik az épület mögötti nagy térre néz, mégsem mutatja egyik sem azt, pusztán részleteiben, halványan, derengve. Mintha egy fátyolon át néznéd a teret, a fátyol pedig mozog, él és vibrál. Mintha bezárva lenne bennük valami, ami ki akar onnan szabadulni. 

• Mi van az ablakokban? 

• Az idő. - válaszolja a kísérőd. 

• Miért érzem azt, hogy az időnek szűk ez a hely? 

• Mert az idő ezekbe a kapukba beszorítva, determinálva van, amit az idő nem szeret. Az idő szabad és végtelen, saját természete alapján. 

• Tehát ez egy kényszer az időnek? 

• Igen. Egy determináció. A te inkarnációid voltaképpen. 

• Csak ennyiszer fogok leszületni? 

• Nem. Ennél sok ezerszer több alkalommal. Csak éppen ezek azok, amiken változtathatsz. 

• Itt.. és most..? 

• Igen. 

• Na de mégis…hogyan? 

• Ezért vagyunk itt. Hogy erre ráeszmélj. - mosolyog újra a kísérőd. 

• De én nem tudok hozzáférni az időhöz. 

• Ha nem tudnál hozzáférni, mégis hogyan lehetnél egyszerre itt, és egyszerre az őskorban? 

• Igaz. Na de miért csak én? Mások erre nem képesek?

• De igen. Csak neked épp ma jött el az időd. Megint másoknak máskor. Ugyanis ha ugyanakkor jönne el az időtök, abból káosz lenne.

Megint elgondolkozol.

• Bölcs dolog ez? Befolyásolni a múltat és a jövőt? 

• Ez nem a múlt és a jövő befolyásolása. Ez a múlt és a jövő KORRIGÁLÁSA. A helyes útra terelése a MANIPULÁLT időnek. 

• Az időt manipulálják..? Kik? 

• Azok, akik arra számítanak, hogy ti itt soha nem fogtok állni.

• De miért jó ez nekik? - halványan sejted, kikről lehet szó, bár biztosan nem tudod. - Miért manipulálják az időt? 

• Azért, mert akkor ők befolyásolják az inkarnációidat. Ebből hozzák létre a KARMÁT. 

• De a karma… az egy KÖR. Tanulni kell belőle. 

• Nem mindig, sajnos. Sok karma hamis. Úgy hozzák lére, hogy téged befolyásolnak az inkarnációid során, hogy olyasmit tegyél, amit nem akartál. Illetve előszeretettel, szerződések nyomán, rád terhelnek olyan karmát, amit nem neked kellene viselned. 

Megdöbbentő. Tehát te dolgozod le mások tartozásait. Pontosan úgy, mint a mátrixban. 

• Ez a mátrix. Lineáris idő, amiben a karma egyáltalán létezni tud. 

• De akkor ez egy illúzió… mármint a karma. 

• Igen, az. A karma törvénye olyan, mint az egyház tanítása. “Bűnös vagy, azzal is, hogy megszületsz.” Bűnt hozol magaddal, egy másik életedből, és a jó emberek fizetnek a bűnökért. A rosszak nem. 

• Miért nem? 

• Mert a karma a lelkiismerthez kötődik. 

• Aki nem érez lelkiismeretfurdalást, az nem egyenlít? 

• De igen, csak éppen nem veszi észre. Nem tanul belőle. Görgeti magával a tartozását, mert nem tudatosult benne, hogy az életében a rossz események egy része azért történik, mert valamit ki kell egyenlítenie. A jó ember lelkiismeretből egyenlít, a rossz ember azért egyenlít, mert egyenlítenie kell - és amikor ez megtörténik, minden eszközzel próbálja megállítani, elkerülni, megúszni, Mivel nem tanul, csak benne van a folyamatban, és hadakozik ellene, valójában semmit sem egyenlít ki, és a rossz események csak folytatódnak. Valójában nincs rossz esemény, csak tanulás van, és olyan akadályok, amiket csak úgy lehet legyőzni, ha megérted, hogy nem mindent te csináltál magadnak, vannak nálad nagyobb erők, amik megállítanak, akkor is, ha te mindent megtettél. Valójában nincs rossz ember sem, csupán olyan, aki nem akar tanulni semmiből, és mindent meg akar úszni. Taktikákat gyárt, hogyan kerülje el az elszámoltatást, és ezek a taktikák újabb károkat okoznak másoknak. Neki is, de ezt nem látja át. Az ilyen ember úgy érezheti, mindig újabb akadályok tornyosulnak fölébe - és nem tud kikeveredni belőlük. A jó ember pedig nem jobb, mint a rossz ember, csupán lelkiismeretesebb, és a rossz eseményeket és akadályokat éppen azzal szünteti meg, hogy beengedi és keresztülmegy rajta. 

• De ha jól értelek, vannak olyan akadályok is, amiket nem mi kreálunk, hanem nálunk nagyobb erők hoznak létre, akik manipulálják az időt és az életünket. 

• Igen. Vannak. Nem minden a ti viselkedésetek következménye. Ezek az akadályok igazságtalanok és ágháthatatlannak tűnnek. Na de éppen ezért vagyunk most itt. 

Az ablakokban  néhány indigó színű folt is megjelent, amelyek elkezdtek szétfolyni, mint amikor kék tintát öntesz a tiszta vízbe. 

• Vannak akadályok, amik nem a Földről jönnek. A ti világotokban sokáig mindent saját karmának fogtok tulajdonítani, és sok időbe telik, mire ráébredtek, hogy nem minden karma. 

• És amíg rájövünk, addig mi fog történni? - kérdezed kissé összeszoruló gyomorral. 

• Addig ti magatok is hozzájárultok ahhoz, hogy a világotok tönkremegy, és egyre jobban a mátrix rabjává váltok. 

• A lineáris idő rabjává..

• Igen. Elhiszitek, hogy az élet állandó törlesztések sorozata. Az akadályok pedig csakis a tanulást szolgálják. Ti pedig csak tanultok és nem éltek. Rájöttök idővel, hogy nem így van, de ezer és ezer év kell hozzá. 

• És addig a lineáris idő fogjai vagyunk. Akik nem tudnak kikeveredni az ördögi körből. 

• Igen. Minden leszületésetek szinte ugyanolyan lesz, kis eltérésekkel. Ugyanazokkal a szereplőkkel, csak a helyszínek és körülmények, évszámok mások, és a Föld emberiségének történelmi korához hűen történnek az események majd, minél messzebb kerültök az időszámítás zéró pontjától, akár mínuszban, akár pluszban, annál kevésbé lesznek ezek az események brutálisak. Minél közelebb lesztek a Krisztushoz hamisan kötött zéróhoz, annál brutálisabb események mentén blokkolnak titeket, traumatizálnak. Ebből sok karmát gyártanak nektek következő életekre, és sok blokkot, ami nem enged titeket kiteljesedni. Ráadásul a testetek meghal újra és újra, és amikor meghaltok, minden emléketek és amit addig megtanultatok, törlődik. Tehát életről-életre újra kezditek a játékot. Ez a rendszer egy másik bolygón lett kikísérletezve. Nem itt, a Földön, hanem messze innen. Tökélyre lett fejlesztve és ti el vagytok veszve az idő útvesztőjében. Olyannyira elfogadott lesz ez a rendszer, hogy azok, akik ez ellen beszélnek, köznevetség tárgyává válnak, és ellenségeskedések céltáblájává, mert túl sokan akarnak majd ebből megélni: a karmák végeérhetetlen oldásából, ami egy idő után nem vezet sehova, mert a gyökere a karmának NEM A FÖLDÖN VAN. Nagyon sokan fognak a világotokban szenvedni ettől a rendszertől, de az a Föld, ahol most vagyunk, ezt a rendszert már régen, évezredekkel ezelőtt, elutasította, így az itteni emberek szabadok. 

• És ahonnan én jöttem ide?

• Abban a világban pedig, az őskorban, nem is tudnának elfogadni az emberek egy ilyen értelmetlen, igazságtalan rendszert. 

• Tehát a két pontja az időnek, ahonnan hoztál és ahová hoztál, ettől mentes és tiszta. 

• Igen. 

Az ablakokra nézel. Az indigőkék úgy nyújtogatja feléd a karmait, mint egy szörnyeteg. Egy magába faló, gyötrelmet hozó lény. Mintha élne. 

Ott állsz, és mozdulni sem tudsz. Mintha megfagytak volna a végtagjaid, a tested hideg verítékben úszik, félelem szorítja össze a torkodat. 

• Látod, ez az, amire alapozzák a karmát. A FÉLELEM. - szólal meg a kísérőd bölcsen, majd megragadja a kezedet, és beránt magával együtt a legközelebbi ablakba. 

Kr. e 3 millió évvel

Ez a város még nagyobb, mint ahol az imént voltál. Még modernebbnek tűnik, még fejlettebbnek. Szinte hihetetlenül szabad, és ezt érezni a levegőben. A tér is szikrázik, ahogyan csillog a sok épület, ami mind ugyanabból a kristályból van építve, mint a kristályút, amin még az imént, a másik világban, a kísérőddel jártál. A gyomrod még mindig forog az UGRÁSTÓL, és úgy érzed, valami molekuláidra szedett szét, és rakott össze. Érezted, amikor az ablakba berántott, hogy elveszted a kontrollt a tudatod felett, minden felett, ami te vagy, és ismét újjászületsz, anélkül, hogy meghalnál. 

A kísérődre pillantasz, és megdöbbensz.

Sokkal magasabb lett, nálad is magasabb, a teste enyhén áttetsző, és kékes-arany fényben ragyog, a fények váltakoznak a testében, ruhája is légies, könnyed, áttetsző. Magadra pillantasz, és te is hasonló vagy, mint ő… te is magas lettél, legalább tizenkét méter, és úgy érzed, nincs tested, csak egy energia vagy, amelyben benne van a lélek és a tudat. 

Arany aurád van, mint a kísérődnek…. tehát nem vagy ember?... 

• Nem vagy az. - szólal meg a kísérőd ismét, belelátva sokadjára a gondolataidba. - Ahogy én sem vagyok az, úgy te sem, és soha nem is voltál, pusztán a lineáris időben tudsz ember lenni. Azon kívül nem. 

Egy szót sem szólsz, megbabonáz a város látványa, ahova érkeztetek. Monumetális, szuggesztív látványt nyújt, és óriási erőt sugároz magából. Itt sincsenek felesleges elemek az épületeken, ahogyan a ruhátokon sincsenek, mindennek funkciója van. 

A város nagyon nagynak tűnik, egy sziklaszirten álltok, ahonnan messzire ellátni, és nem látod a város végét, sem az elejét. A szikla is a városban van - döbbensz rá. 

• Ez is a Föld, ugye? - kérded, de már tudod a választ.

• Igen. Atlantisz. 

Tudod, hogy mit jelent a fogalom, pedig ha őskori önmagadat nézed, nem tudhatnád. Mégis tudod. 

Tudod, hogy egy prototípus volt, a tökéletes világ prototípusa, és pontosan a tökéletességén bukott el. De itt még messze van a bukástól, virágzik, ragyog és élettel teli. 

Azonban nagyon hasonlít sok dologban arra a városra, ahonnan az imént ide jöttetek a kísérőddel. Az elrendezése, az energiája, és a nagyon magas épületei is. 

Azonban tudod, hogy itt nem sok hely kell, és az épületek nem ezért ilyen magasak, hanem sok erő kell. 

Az épületek energiát termelnek, természetes, mégsem földi eredetű energiát, és érzed, ahogy töltenek, nem e világi energiával. Máris tetszik ez a hely, és nincs semmi szorongató benne, mint ami abban a rendszerben lehetett, amiről a kísérőd mesélt, ahol a félelem volt az úr. 

Itt nincs félelem. 

Új vagy itt is, de már úgy hiszed, talán mégsem új. Inkább itt is éltél, ahogyan a másik városban is élni fogsz, sok millió évvel később. 

• Miért jöttünk ide? 

• Már érted, amit értened kell, most pedig megmutatom, hogyan változtass rajta. - feleli a kísérőd. 

Elindultok lefelé a hegyen. Kacskaringós út vezet lefelé a városba, de nem erőlteti meg az illékony testet - szinte lebegtek inkább, mintsem sétálnátok. Érzed, hogy repülni nem tudnál, talán valamikor tudtál, de ebben a korban semmiképp sem. 

A város hamar közel kerül hozzátok, és egy arany útra léptek. Ez nyílegyenesen vezet egy szentélyszerű épülethez. “Valódi arany.” - gondolod, és felsejlik benned, hogy az arany másra való, mint amire később használni fogják. Ismét egy olyan dolog, aminek nem azért szabadna drágának lennie, mert csillog, hanem mert ereje van. 

Az arany útnak is hasonló az energiája, mint a kristálynak, de még erősebb. Ősi fénybe burkol titeket, ahogy a szentély felé haladtok.

• Ez Anubis szentélye. - mondja a kísérőd. - Ez a közismert neve, de itt, Atlantiszban még más néven ismerték. Minden korban ismerik, és sok néven illetik őt. 

Ezzel beléptek. Jobb és bal oldalon fáklyák világítanak, a tűz az alacsony gravitáció miatt furcsamód szinte folyik a levegőben. 

• Mit fogunk itt tenni? - türelmetlen vagy, de máris elakad a szavad, ahogyan egy még nálatok is nagyobb istenség lép elő a szentély félhomályából. Itt távol vannak a szikrázó kristályok, már-már ismerősen őskori a környezet. A falak hőt árasztanak magukból, ki tudja hogyan, és a szentély túloldalán egy őskorihoz hasonló oltár áll.

Láttál már ilyesmit, méghozzá őskori életedben, nem is olyan messze a kőkörtől. Az oltárra feküdt a gyógyulni vágyó, és az oltárba épített kristályok működésbe lépve visszavezették a beteget az egészségbe. 

Azok az űrhajók hozták az oltárokat, amik egyszer megjelentek a te őskori életedben. Hoztak sok minden mást is, ami először ismeretlen volt, majd sorra fedeztétek fel a tudást. 

Gyógyító tárgyakat főként, és mágikus tárgyakat, amelyekből később használati tárgyakat mintáztatok. De ez a szentély itt… olyannyira ismerős. Mintha már jártál volna itt, és persze, hogy jártál, hiszen ez a MÚLT. 

Anubis közelebb lép hozzád, és az oltárra invitál. Ráfekszel, gyanútlanul, gondolván, gyógyulni fogsz, de nem ez történik. 

Ismeretlen, mély erő szippant magába, és hirtelen érzed, még ezt az áttetsző testedet is elhagyod, ahogyan világokon, téridősíkokon, életeken utazol át, hihetetlen sebességgel. Látod az életeidet, amelyek ezelőtt voltak és amelyek ezután lesznek, látod a karma rendszerét, látod az akadályokat, látod a lényeket, amelyek megakadályozzák a megvalósulást, és hirtelen… hirtelen már nem vagy a Földön.

Sirius A 

A Föld keletkezése előtt két és fél milliárd évvel

Olyan csendes itt minden. Egy kihalt városba érkeztél, ezúttal Anubiszal az oldaladon. Látod magadat, félig emberi vagy, félig nem, akárcsak Anubis, de mégis tudod, kik vagytok ti. A Föld még nem is létezik - ötlik fel benned, és ez enyhe reszketéssel tölt el. 

Kék fényben úszik minden, vibráló, sejtelmes, halvány kék és lila fényben. 

A város ugyanolyan, mint amit a Földön láttál a távoli jövőben. Kristályút, magas épületek, melyek csúcsa az égbe nyúlik, de itt egy szál felhő sincsen, a csillagos eget látod, ami enyhe bíborban játszik. “Más lehet itt a légkör” - gondolod, és ismét elcsodálkozol, honnan tudsz te ennyit. De mégis tudod. Mindig tudtad.

A kristályúton senki sincsen, az épületek kihaltak, a levegőben nem közlekednek járművek. Mélységes csend van, süket csend. Rájössz arra is, miért ilyen furcsa. A természet hangjai sincsenek. MIntha itt a természet halott lenne - és ahogy körülnézel, látod, tényleg az. 

A bolygó felszínét ismeretlen, félelmetes erő tarolta le. Mindörökre. 

“Mintha atomtámadás pusztított volna.” - gondolod, és döbbenten fedezed fel, ahogyan a tájat hosszan tanulmányozod, és a környezetedet, hogy tényleg olyan, mint egy atomtámadás után. Fogalmad sincs arról, honnan tudod, milyen egy bolygó felszíne atomtámadás után, de ez az a kép, amit a világodban bárki felismerne. Azonnal tudná, mert ősi, ellenséges, szörnyű tudás az atombomba találmánya, még jóval a Föld keleltkezése előttről, a Naprendszeren túlról. 

A Sírius A egy halott világ. Egy alapmintázata annak, ami a Földön létre lett hozva. A társadalmi berendezkedést, a szakrális vezetést, a küldetéseket, a tudományokat, a művészeteket, az építkezési módokat tekintve egy alap. A földi Atlantisz, és Atlantisz előtt a Föld első és második kora a Sírius A-ra épült. A Föld harmadik kora a Venus társadalma volt, matriarchális vezetéssel, de az első kettő szakasztott Sírius A. Ezért érzed, olyan sokszor, hogy a Siriusról érkeztél. Ott is voltál, és máshol is. A Naprendszeren kívül is. 

Ahogy fekszel Anubis oltárán, a Föld Atlantiszában, és a tudatodat Anubis a Sirius A-ra röpítette, kapcsolódsz egy letűnt világgal, ami már akkor halott volt, amikor még a Föld nem is létezett, ámde a tudást áthoztátok a Földre, és az is tudatosodik benned, hogy nem csak a Siriusról, hanem az Orion rendszerből is. Olyan ismerős, komfortos energiák hatnak át, amelyekben valóban nincs semmi karmikus, inkább felemelő. 

“Nincs benne karma, pedig ez a világ, ez a bolygó itt, körülötted, halott.” - ötlik fel benned.- “ Ez valakinek, valakiknek a hibája lehetett, mégsem maradt nyoma a bűnnek. Mintha a hely megbocsátotta volna ezt.” 

Anubis az oltárnál állva, melletted, megszólal, és a hangja elér a Sirius A-n.

• Semmi nem hordoz magában haragot, egy bolygó, egy világ, egy csillagrendszer sem. A pusztulásuk a hatalmas birodalmaknak, mindig az Univerzum Evolúciójának részei. Benne van a Tervben, vagy a Tervből kivált ellenséges fajok, mint ellenpólusok tervének következménye, amiért nem elszámolni kell, és nem adósságot törleszteni érte, hanem a tudást áthozva újjáépíteni, minél jobban megalapozni az új világokat, hogy minél biztosabb legyen, ezúttal fennmaradnak. 

• Senki sem adósa tehát ezeknek az elpusztult, letűnt, régi világoknak? - kérded. 

• Nem. Senki sem. Amik itt történtek, és más, elsöpört civilizációkban, beleértve a Föld korábbi korait is, nem a ti hibátok. Senki hibája. Megtörténtek és tanultok belőle, de a tanulás nem törlesztése egy adósságnak, amit más halmozott fel. A tanulás egyszersmind építkezés is. 

• És ami felhalmozódott? A trauma, a kín, a szenvedés, a bűntudat? A világok pusztulása miatt? 

• Ha nem táplálnátok a bűntudattal, és nem kreálnátok hozzá ledolgoznivaló karmát, feloldódna az időben és a térben. 

• Tehát mi tartjuk a karmát életben? 

• Igen. Ti. Azzal, hogy elhiszitek, hogy létezik. 

• És a saját életünkben? Ami velünk történik? 

• A saját életetek leképezése a nagy birodalmaknak. Éltek, léteztek, meghaltok, újjászülettek. Újra és újra megpróbáljátok. Ha mindezt karmával itatjátok át, értelmetlen kínlódássá válik. Se eleje, se vége. Ördögi körbe kerültök. 

Sétálsz a Sirius A-n. Inkább lebegsz. Hát persze, hiszen itt élni, valósan, fizikai állapotban nem lehet. Még így is érzed, hogy izzik a talaj. Nincs életforma, ami ezt túlélné. A Sirius A egy világító csillag az égen, a Földről nézve. Egy csodálatos csillag, amihez a szabadságot, a felvilágosult értelem fényét kapcsolják. 

Anubis lépked melletted. 

• A Földdel is ez történik majd? 

• Többször is megtörtént a Földdel ez, és még többször meg fog történni. 

• Ez a világ miért nem éledt újjá? A Sirius A?

• Mert a Földre költöztetek innen. 

Ez ismét elgondolkodtat. Hát persze. Mennyire logikus. 

• Azzal akartunk újat építeni, hogy elhoztuk eredeti helyéről? 

• Igen. 

• És ezzel nem csináltunk karmát? 

Anubis nevet. 

• Nem. Pusztán szándékosan változtattatok a tér és idő szövedékén. 

• No de a tér és idő szövedékén változtatni nem hoz karmát? 

• Nem. Éppen az lenne a dolgotok, hogy ezt felismerjétek. Bármikor változtathattok. Ahogyan most te is teszed, itt és most. Eljöttél ide, velem beszélgetsz, megértesz valamit. Elmentél Atlantiszba, az oltáromon fekszel, és megtudsz valamit. Amit tudsz, az változtatja a teret és az időt. A pók hálóját, amit átalakítani kell azzal, hogy voltaképpen a tudatoddal utazol az időben. Ezt bármikor megteheted. A változás pedig újraírja a történteket, és ez oszlatja szét a karma hamis, bűntudatot keltő ködét. 

Le kell ülnöd. Ez sok. Azzal változtatsz, hogy belenyúlsz a történelembe? 

• De hiszen nem tehetem meg, hogy bármihez is hozzányúlok, ami már megtörtént!

Anubis melléd ül.

• Már hogyne tehetnéd meg. Az idő változékony, és illékony, mint a tavaszi eső. Bármit megtehetsz, amihez a kezedbe adjuk a megoldást. Mint most. Nincsenek korlátok. A korlátok a te fejedben vannak. 

• És ha változtatok az időn és teren…. mi történik? 

• Feloldódik az a blokkolás, ami adott történelmi korból kiindulva a mostani világotokat is blokkolja. 

• De én az őskorban élek… 

• Hát éppen ez a lényeg. Egyszerre élsz az őskorban, az ókorban, a középkorban, az újkorban… mindenhol, és az őskor előtti időkben is, sőt egyszerre élsz minden más világban is, más bolygókon is. Az őskorban ébresztettünk ugyan fel, de ez az ébresztés hatással lett arra az életedre, ami már több százezer évvel később történik a Földön. Egyetlen változtatás megváltoztat mindent. 

• De hiszen azt fogják nekünk tanítani, hogy nem lehet és nem szabad változtatni.

• Azért fogják ezt tanítani, mert nem akarják, hogy változtassatok. Akármilyen hihetetlen is, a világotokat uraló ellenséges fajok szövetsége nem az elpusztításotokra törekszik, hanem az uralkodásra felettetek, és ehhez változatlanságra és tervezhetőségre van szükségük, és ezt a változatlanságot és tervezhetőséget biztosítják be a karma java részével. Ha azonban az időben oda-vissza ugorva változtattok, egyre többen, úgy ez a láthatatlan pókháló, az változatlan idő szövedéke felbomlik - ők pedig nem tudnak többé uralkodni rajtatok. 

• És hogyan változtatunk?

• Úgy, hogy van a birtokotokban egy tudás. A tudás, amit hordozol magadban. A tudást hordozva minden időben, az idősíkok között átlépve, a tudást használva, megváltoztatod a jövőt és a múltat, ezzel megbontod a lineáris idő hármas alapszabályát: kell legyen benne múlt, jelen és jövő. A valós időben ezek a fogalmak nem léteznek. 

Már értesz mindent. Hogy miért jöttél ide, és miért vagy az, aki. 

Kr. e 150.000

Az őskori körben ismét a testedben vagy. A többiek még táncolnak, de te megállsz. Kilépsz a körből, megpihensz. Itt kezdődött minden - és itt végződik majd. - gondolod elsőre, de tudod, hogy ez nem igaz. Nem itt kezdődött és nem is lesz vége. Mert az idő egy kör, de nem ördögi kör, hanem egy változékony, dinamikus eszköz. EGY VARÁZSLAT.

 Áldás

Eszter - Fényhozó