Bűbáj a Sakktáblán

Férfi és Nő

Király és Királynő

Szép szavakat suttognak a füledbe,

méztől csöpögő mocskos hazugságokat,

te elhiszed, hogy fontos vagy,

azt mondják neked, amit hallani akarsz,

és végre szárnyalhatsz - de nem látod

te nem szárnyalsz, hanem zuhansz.

Hamis minden körülötted,

kifordított, őrült, hazug világ,

minden nap van egy újabb kívánságuk,

ha nem teljesíted, gyenge vagy,

rossz vagy, ostoba hasadék Földanya

testén - agyonhajtod a pénzt,

agyonhajtod a csillogást, hogy

beleadd a számító kezekbe,

hogy átadd a rideg tekintetek mellett,

na ez is megvan, mondják,

és a hátad mögött nevetnek.

Egyre fáradtabb vagy, te, aki valaha

a legjobb volt, a legerősebb,

elvesztetted a hatalmad

önmagad felett, minden felett,

már rég nem te irányítasz,

tehetetlen bábu vagy azok kezében,

akik megrontottak, megkötöttek,

akik hazugságokkal etetnek,

akik elhitették veled, hogy ami

Sötétség, az valójában Fény,

ó igen, te ezt rosszul hitted,

és ami, aki Fény, az valójában

Sötétség - légy nekik hálás

mert ők megmondták…

Minden szavuk csupa hazugság,

ne ámítsd magad - mindezt pontosan tudják,

számító kezeikben a te időd csöpög,

mint vércsöppek a fehér padlón,

újra és újra elesel - de hozzájuk

bármikor mehetsz,

csak oda ne menj, ahol valóban várnak,

csak oda ne, ahol valóban szeretnek.

Nem látod a valót, sem az igazat,

már régen elvesztetted önmagad,

kietlen sötétségben, erőtlenül, gyengén,

beléjük kapaszkodsz - a rabtartóidba,

tőlük várod a megváltást,

de csak egy út van kifelé, tiszta szívű

magányos vándor - fájni fog az ébredés,

fájni fog a bűntudat, fájni fog a sok

elpazarolt, kegyetlen, üres év.

Ha megleled a kiutat,

önmagad leszel újra,

szárnyalni fogsz, de most valóban,

és a szárnyaid elvisznek oda,

ahol a szíved újra érezni kezd,

ahol valóban várnak,

ahol valóban szeretnek,

ahol soha nem hazudtak neked.

Ifjú zabolálatlan szívednek

könnyebb volt a hazugság,

az ego poklában jártál éveken át,

és elhitted, hogy a sötétség a Fény,

a Fény a sötétség, és elfordultál a

fénytől, a szeretettől, elhitted,

hogy te is rossz vagy, nem különb

rabtartóidnál.

Már felébredtél, eljött a hajnal,

majd a Nap vakító fénye

felperzselte a fekete mágiát,

maradj erős, minden nappal egyre könnyebb lesz.

A bűbáj szövevénye fekete háló,

mint a mátrix - erősebb vagy ennél,

de tudd, ők lesben állnak,mint a hiénák,

csak arra várnak, hogy elgyengülj,

hogy újra elvegyék a hatalmadat,

egy hatalmas játékban, egy sötét sakktáblán,

újra sakk mattot adjanak.

A rontás és a bűbáj,

a kegyetlen fekete mágia

szövevényes hálója, melyet hinni nem akartál,

hogy létezhet - ahogy rádrontottak a démonok,

és elhitted, hogy a Fény küldte őket,

győztek a rabtartóid,  felelőtlen gyermeki ostoba lelkek,

akiknek a kezére játszottad a saját hatalmadat,

kezére adtad a királyt és a királynőt,

ők pedig tobzódva élvezték mindazt, amit tőled kaptak,

saját gyengeségeidbe kapaszkodtak,

és te elhitted nekik, hogy te is a sötétség gyermeke vagy.

Nagyobb ez a sakktábla, mint hinnéd,

tiszta szívű vándor, magányos farkas,

csak úgy tudsz szabadulni, ha eldobod

az ego koronáját, mert a király,

csak akkor király, ha tudja, mi az alázat,

ha tudja, mi a Fény, és mi a Sötétség,

ha mégis megpróbálja, ha mégis belép az ajtón,

nem tudván még, hogy várják-e,

de egy királynő meg tud bocsátani,

mert minden nő és férfi, akik összetartoznak,

minden király és királynő az élet hatalmas viharában

találkoztak, fény a fényben, híd a hídban, láng a lángban,

csak akkor tudod meg, ha belépsz az ajón,

ott van-e még, akit elveszítettél.

Tapasztalnotok kellett, viharban és örvényben,

a lelketekben  a kétséggel, mert éreztétek végig,

nem jó úton jártok - hát persze, hogy nem,

mert a sakktáblának mindig van kezdete és vége,

egy sötét keretben a fehér és a fekete,

és bármerre léptetek, ott voltak a bábuk,

a kegyetlen Bástyák, és a Lovag,

aki elhitte magáról, hogy több nálatok,

aki saját egója áldozata, és aki a bűbáj

súlya alatt elvenni akarta a királynőt.

Mindig így történik ez,

ezer és ezer éve,

klasszikus szerelmi történet,

ahol a szereplők végül felébrednek,

ahol az Utolsó Felvonásban, egy hatalmas színjátékban,

végül felgördül a függöny, és kigyúlnak a fények,

és meglátod, a szerelem ott van, ahol eddig is kerested,

ahol a rosszaknak elszámolni kell,

az élet hatalmas sakktábláján végül,

helyére kerül a király és a királynő.

A Nő fogadja végtelen szeretetébe,

az elkóborolt Férfit - ez a dolga,

feltétel nélkül szeretni, megbocsátani,

mert a Nő ha királynő, tudja, mi az alázat,

a Nő, ha hisz magában, hisz a Férfiben is,

a királynő adja vissza a király igazi hatalmát,

mert a király hatalma a nő szívében lakozik,

ott, ahol fény van, megbocsátás és szerelem,

a Nő vezeti a Férfit vissza a Fénybe,

ölébe vonva a fejét, simogatva a megtört férfilelket.

A királynő adja a harmóniát és az egyensúlyt,

a király adja az erőt és az egységet,

akik összetartoznak, hosszú utat járnak be,

hogy megtanulják mi a fény és mi a sötétség.

Ha el tudják fogadni, az út szükséges volt,

akkor megszületik az Új Egység -

a Nő táplálja a Férfit, szerelmével,

a királyába vetett végtelen hitével,

a Férfi pedig érzi, elfogadják, ölelő karok várják,

egy Nő, akihez hazatérhet, minden csata után.

A királynő teszi a Férfit királlyá,

A király teszi a Nőt királynővé,

egymást emelik fel, de addig is,

az utolsó leckéket lapozzák az Élet Könyvében.

Vezessen téged, magányos farkas,

tiszta szívű vándor, a szíved,

mert a szíveddel igazodsz ki

a sakktábla labirintusában,

találd meg az ajtót, lépj be rajta,

és nincs többé se bűbáj, se hazugság,

se fájdalom, se sakktábla,

mert ha utad elvezet a Nőhöz,

minden olyan egyszerű lesz,

oly egyértelmű, a Nő szívébe zárt téged,

és emlékezik rád.

Eszter

2018. május 29.