ÚTJELZŐK

Sötét örvénylő pókhálón át jössz,

az arcodra simul, mint egy nevetséges

színházi kellék - ó, annyira gyűlölöd

ezt a játszmákkal teli világot - mégis szereted,

mert elkezdted kibontogatni belőle

életed kincseit és felfedezted,

mennyire megírtad magadnak ezt,

biztosra mentünk - ezúttal,

a mi tervünk is tökéletes.

Fekete kabátban jössz, hideg van már,

de mégsem tél - a nap fénye halvány,

ott állsz és olyan vagy, mint egy angyali látomás,

először azt hiszem, csak képzelődöm,

mert oly nehezen töri  át a falakat a VALÓSÁG...

Látom ezt, éjjel és nappal,

ahogy jössz, arcodon mosoly,

szürke ház falai mögötted,

körülöttünk rohanó élet,

reszketek, szólni sem tudok,

ne várd tőlem - a büszkeségem igaz ugyan,

a ködbe vész addig.

Nekem sem könnyű,

ledobni a páncélt,

sebezhetőség? - mondod,

talán igen, az -

de az minket most sokkal jobban megsebez,

az igazság, szabadság kardjain át,

ami egymás nélkül történik.

Rám szabta az élet a szerepet,

hogy hírnököd legyek - hogy csillagod legyek,

amely a sötétben átvezet a megtévesztés erdején,

rád szabták a szerepet,

hogy lángoló fáklya légy nekem,

mely olyannyira vakít, hogy csak a tűzbe nézni lehet,

másfelé nem - az utat mutatod nekem,

rákényszerítesz, hogy ne tévedjek el,

a kevélység labirintusában ne vesszek újra el.

Megírtuk magunknak,

és amikor tiltakozunk,

magunkkal megyünk szembe,

az élet árjával mely nem hagy nyugodni -

jössz, sötét örvényen át,

arcodat a nap fénye világítja meg,

jössz, ledobva a páncélt magadról,

és nem hagyod, hogy elforduljak tőled,

nem hagyod, hogy hallgassak,

nem hagyod, hogy elfussak.

Jössz és a lepleket fellebbented,

mintha szürke függönyerdőn át jönnél,

egyiket téped le a másik után,

most te vagy az erősebb, lángol a szíved,

és jól tudom, mondhatnék neked bármit,

ugyanúgy, ahogy én benned,

olvasol a szívemben.

Látomások - gyötörnek és gyönyörködtetnek,

közel vagy hozzám, érzem az erődet,

megremeg a térdem, szeretem ezt az érzést,

beleengedem magam, úgysem tehetek mást,

beránt az örvényed, mágnesként vonz a magja,

és az érzés, történik végre az élet.

Látomások - minél közelibb, annál tisztább,

mint a vihar magja,

legyen hát,

Látomások - melyek kívül vannak azon,

amit irányíthatok,

legyen hát,

Látomások - világítótornyok az érzések óceánján,

stabilak és arra várnak, megadjuk magunkat

az életnek.

Eszter

A VERSEIMET ÉS AZ ÍRÁSAIMAT, BÁRHOL, BÁRMILYEN FORMÁBAN CSAKIS FORRÁSMEGJELÖLÉSSEL OSZTHATOD MEG/