2021. júl 23.

GALILEA

írta: Eszter 777

I. RÉSZ. VULCANUS

GALIELA

RÉSZ

VULCANUS

Előszó

Álljon előtted ez a könyv mint tükör, mint út, mint megoldás. A Földön játszódik, mégsem a Földön. Hogy mi a valóság, azt te döntöd el, mégis, ahogy olvasod, az az érzésed fog támadni, te ezt mindig is tudtad és őket, akik öten elindulnak oda, ahol még senki sem járt, őket is ismered, sőt, egy vagy közülük. Mindannyian egyek vagyunk közülük, mert az Egység olyan, mint egy ötösökből álló, összekapcsolódó sejtekből álló nagy egész. Mindenki más és más kivetülése ugyanannak. Minden része a könyvnek egy fejezet a Tiltott Tudásból. Mindaz, amit olvasol, olyan világba visz el, amit ismersz, mégis, tengernyi kérdést vet fel benned. A kérdésekre mind tudod a választ. Mélyen legbelül.

Az istenek úgy döntöttek, mostantól a Tiltott Tudást könyv formájában mesélem el nektek, és a tréningek ezek megoldási kulcsai, amikor teszünk is, a könyv pedig maga a tananyag. Mi sem mondhatná el nektek jobban a valóságot, mint egy történet a VALÓSÁGRÓL.

Eszter - Fényhozó

fejezet

Megbuktatott angyalok

rész

Gaia Projekt

A gigantikus csarnokban több ezren voltak. Menra unottan nyújtóztatta elgémberedett tagjait. Utált a Földre menni. Hetvennyolc évet fog ott tölteni. Nagyon kevés idő bármihez is. Sosem értette a Tanácsot -miért ragaszkodnak még mindig ehhez az inkarnációs formához a Földön, amikor egyértelműen és sokadjára csúfos kudarcot vallott, és a YHWH Szövetség, amely bevezette ezt, már régen megbukott. A Föld fárasztó hely, a maga kicsinyes, rosszindulatú törvényeivel, és a lekorlátozott inkarnációs ciklus egyáltalán nem szolgálta azok érdekeit, akik a Földre kiküldetésre érkeztek, jóllehet az ő emlékeiket nem törölték. A törölt emlékekkel érkezők számára ez nehezített pálya volt. Menra sosem értett egyet ezzel. Olyan így a Föld, nekik, mint egy büntetés. Értelmetlen. Vagy felébrednek, vagy nem… Tudta jól, mindenki tudta, hogy a komolyabb kihívást igénylő, több inkarnációt átívelő kiküldetések esetében törlik az emlékeket, és ilyenkor az idő végtelenített - azaz, több inkarnációt is igénybe vehet, mint amennyit eredetileg az egész kiküldetés igényelt volna, amennyiben emlékekkel lép be a Földre az illető. Tehát, tarthat bármeddig. Menra hálás volt azért, hogy sosem kellett így leérkeznie a Földre, bár itt cseppet elmosolyodott - meglehet, hogy kellet. Csak épp nem emlékszik rá.

A tágas csarnok hatalmas, kör alakú ablakokkal rendelkezett, nem is igazán ablakok voltak ezek, ha megérinted őket, cseppfolyóssá válnak. Galiela társadalma semmit sem bízott a véletlenre. Minden ablak dimenziókapu volt. Bárhol ki lehetett lépni a Galilea népének otthont adó Vulcanus bolygóról. Bárhová kiléphettek innen, bármikor, de mindig a Tanács beleegyezése kellett hozzá. Anélkül, hogy ők engedélyezték volna, senki nem mehetett sehova. Mégis, évről évre történtek ilyen szerződésszegések a Vulcanuson, mert Galilea népe már türelmetlen volt. Szerettek volna mielőbb hazatérni, de az oly távolinak tűnt, mint egy tünékeny földi álom. Galilea, a csodálatos, zöld bolygó, három csillagrendszerrel volt odébb a Naprendszerhez képest. Egy halott, kiürült, vákuumként működő fekete lyuk közepén pörgött, haláltáncot járva a valaha édenkerthez hasonló gyönyörű otthonuk.

Így aztán nem igazán voltak kilátásaik a jövőre nézve, ők maguk pedig egyre inkább csapdában érezték magukat itt, a Vulcanuson, túl közel a Nap hevéhez, melyet mind a mai napig rendkívül veszélyesnek és kiszámíthatatlannak tartottak. A Nap bármikor tehet olyasmit, amivel az egész bolygót elpusztítja, sőt a teljes Naprendszert is. A galielák nem szívesen gondoltak ebbe bele, még úgy sem, hogy minderről pontos jóslatok álltak a rendelkezésükre, a Központi Táblatárban bárki megtekinthette a több milliárd éves előrejelzéseket, melyek pontos szakrális geometriai számításokon alapultak. Tévedés kizárva, aszerint pedig nem mostanában fog megtörténni az, hogy a Nap kárt tesz kísérőiben, a bolygókban, melyek közül egyre többen csatlakoztak a Galilea Projekthez.

A Galilea Projektről a legtöbben úgy vélekedtek, hogy értelmetlen. Mégis, más esélyük nem maradt. Hasonló volt a Gaia Projekthez, csak nem a Föld volt a központja. A Gaia Projekttel sem értettek egyet - a Földön töltött inkarnációs ciklusok sem a bolygót tekintve, sem a népességét tekintve nem vezettek túl sok eredeményre. Aki mást mond, hazudik. A népesség mélyen aludta álmát, emlékek nélkül, kikapcsolt képességekkel, kikapcsolt csakrarendszerrel, elnyomó mátrixszal. A többszöri, erőteljes, akár a feltűnést, és lelepleződést célzó kiküldetések sem tudták áttörni az ottani népesség tudatának falát. Mégis, a Tanács ragaszkodott a Gaia Projekthez, melyet több milliárd földi év óta futtattak - végülis itt, a Vulcanuson ez nem tűnt annyira soknak, a Galileán pedig egyenesen egy szempillantásnnak tűnne.. ha valaha visszatérhetnének oda, könnyedén vennék az ilyesmit, a Tanács újabb őrült ötletét. A Gaia Projekttel sem értett senki egyet a galileák közül. Nem szívesen tettek semmit a Földért, szemükben az ottani népesség már aláásta önmagát, még sokkal jobban és sokkal gyorsabban, mint ahogyan azt ők tették a saját otthonukkal. Azért mentek végül bele, mert látták, milyen iszonyatos tempóban öli meg magát az emberiség, és egyre gyorsabban száguld az elkerülhetetlen bukás felé. Az emberiség újra és újra bukásra ítélte önmagát. Menra nem látta be, miért is kell nekik ehhez asszisztálni. Dühös volt a Tanácsra. Ráadásul utálta az utazást, ami mögötte volt. Három óra a Nap tüzében az űrkompon, a Vulcanus felett. Ha a Tanács hívatta őket, mindig sietni kellett. A hetvennyolc év odalenn elrepül, mire feleszmél, már megint itt lesz, de akkor is. Igenis a tudatánál lesz hetvennyolc gyötrelmes éven át odalent… az egyik ablakon át a Földet nézte. Pedig annyira szép hely lenne… nincsenek az emberek az eszüknél, hogy így aláássák magukat. Menra azt is utálta a földi kiküldetésekben, hogy olyankor együttérez a földiekkel, és hajlandóságot a megsegítésükre, de hálátlanok, pimaszok és nyomorultak. Menra mélyen lenézte az emberiséget. Gyönyörű, három és fél méter magas, karcsú, kristályszerkezeten alapuló asztráltestét egyre nehezebbnek érezte a Vulcanuson, hiszen nagyon közel van a Naphoz, erős a gravitáció. A Földön még rosszabb lesz, a Vulcanusi gravitáció ötszöröse, - tájékoztatják őket újra és újra a Tanács tagjai, mielőtt szénalapú testre váltva a Földre lépnek, ugyanis csak az tudja ezt a gravitációt elviselni. A kristálytest valósággal atomokra hullana tőle. Szánalmas - húzza el gyönyörű, tökéletesen ívelt száját Menra. Áttetsző, mágneses ruhát visel, ami minden alacsony rezgést távol tart tőle, és védi a csakrarendszert a külső befolyástól, főleg a Föld közelsége miatt. Nemi jellegek alig látszanak a testén - a kristálytestnek nem ez a funkciója, azonban ha a Földre lép, egyből nemi jelleget ölt, és ezt is utálta. A szex a Földön csak emlékeiben jó, a valóságban annyira állatias. Pedig odalenn nem nagyon tiltakozik ellene senki, mosolyog fel magában cinikusan, de idefenn ez ösztönszerűnek, alacsonyrangúnak tűnt a gyönyörű lány számára. Menra körülbelül ötszázötvenhatezer évesnek volt mondható földi években számolva, rendkívül fiatal. Sok, vele inkarnálódó társa bőven túllépte az egymilliót. Intergalaktikus években számolva ez nagyjából százezer évnek felelt meg, így Menra örülhetett, hogy egyáltalán emlékek megőrzése mellett küldik le a Földre, az ő korában ez nem nagyon volt engedélyezett, azonban a Tanács figyelembe vette a képességeit, amikor így döntött. A Föld és az emberiség folyamatos veszélynek van kitéve több irányból is, fizikális, asztrális, mentális veszélynek, nem késlekedhetnek, és nem válogathatnak. Most csakis emlékekkel küldhetnek le bárkit, legyen akárhány éves, és csakis azt, aki a fizikai síkon a mátrixban tud változtatni a mágikus képességek használatával.

Menra máris ásítozni kezdett. Az alvás csak a Földön volt megengedett, a Földön kívül egyetlen lény sem volt hajlandó kikapcsolni a tudatát, a Földön pedig ez egy általánosan irányított és rendkívül veszélyes folyamat volt, mégsem lehetett másként odalent túlélni - a tudat kikapcsolásával járó alvás nélkül két-három hétnél tovább nem lehetett életben maradni a rendkívül alacsony rezgés miatt. Az agynak ki kellett pihennie magát, a tudatnak le kellett válnia a testről, hogy a test és az agy a lenti létet minden éjjel kialhassa. Menra leginkább ezt fogadta el a lenti létben leginkább. Az alvást és azt, hogy a tudatot minden éjjel le kell kapcsolnia a testéről, hogy életben maradjon, azaz test nélkül lebegve szolgáltassa ki a tudatát bárminek, ami olyankor könnyedén elkapja. Ő azonban kedvelte a harcot, és éppen ezért választották ma ki őt is. Kellettek a harcosok a Földre. Semmi kétség. Ő élvezte és szívesen ment bele a tudata álmában az effélébe. Úgyis eleve el volt döntve. Azonban a Galilea Projekt aggasztotta. Túl távolinak tűnt az, hogy egyáltalán elkezdhessék. Előbb a Gaiai Projekttel kellett végezniük, és az még ki tudja mennyi idő. Még úgy is, hogy a Tanács rendszeresen alkalmazott profi időhajlítókat - és a sok ezer éves földi ciklusokat lerövidítették -, minden galileai tudta, hogy ez ide már lassan kevés lesz. A Föld csigatempóban halad. Soha nem állnak így neki annak, hogy végre magukat mentsék. De nem volt mit tenni. A Tanács kötelezte őket erre. Csak a Galilea ne hiányzott volna annyira…

A leszületés is mélyalvásban történt, ezért ásítozott már most Menra. A leszületésnek azonban éppen ezért megvoltak a maga veszélyei - az ásítások jelezték, hogy máris kezd leválni a tudata a testéről, hogy szénalapú testben odalenn hamarosan megfoganjon, és az a köztes állapot, amíg ez megtörténik, számtalan vészes módosítást rejt magában a reptilek felől.

Eleinte szerette a lenti létet, és a kihívásait, és szívesen vállalta a kiküldetéseket, de mostanra már unta. Untatta az egész. Elfáradt. Nem volt hozzá semmi kedve, és a Tanács szokásos demagóg monológja telepatikusan a csarnokban összegyűlt több ezres tömegnek arról, hogy mekkora szükségük van a földlakóknak rájuk, már végképp unalmas volt.

Badarság. - fintorgott Menra magában. - Segíthetünk ezeknek bármennyit. Szélmalomharcot vívunk.
Bízz jobban, a hiteddel tudod átlendíteni a Földet a Holt Tengelyen. - válaszolt neki telepatikusan egy mellette álldogáló világosabb hajú lány.

Azraela. Neki könnyű, gondolta magában Menra, elrejtve a másik elől a gondolatait. Élet és halál van a kezében odalenn. Bizonyára már megint sebészorvosként inkarnálódik. Ezen már majdnem hangosan felkacagott, de visszafogta magát. Tudta, hogy hamarosan megszólal az indulást jelző mély búgó hang, és megrezegteti a csarnokot.

A Holt Tengely nem létezik. - fordult Azraela felé Menra. - Egy legenda csupán.

A Holt Tengely egy téridősík csúsztatás volt a Föld egyenlítője körül. A Bermuda - háromszög volt az egyik olyan kapu, ami a Holt Tengely terébe vitt. Azonban, aki oda belépett, nem érzékelte, hogy hol is van - egy időhurokba került, és egy-egy jóval korábbi, avagy jóval későbbi földi inkarnációjában találta magát. A Holt Tengelyt akkor lehetett elérni, ha valaki az időhurokból kilépett, és a Holt Tengely tere ki tudta csúsztatni a mátrixból. A galielák nem nagyon hittek benne, mert nagyon kevés hiteles beszámoló állt rendelkezésre arról, hogy bárki, aki földi inkarnációt visz éppen odalenn, kilépett volna a Holt Tengely terébe, és azok a beszámolók is olyanok voltak, hogy nem lehettek biztosak benne, tényleg a Holt Tengely teréről van -e szó, mert utána azonnal átléptek az oda kerülők a Belső Hídra, ahol dönthettek, hogy maradnak-e, vagy mennek a Földről. Ha maradnak, a Holt Tengely terét akkor sem lehetett látni, csak érezni, és visszakerültek a Földre. Ha pedig mentek, messze kerültek a Holt Tengelytől. Csupán elenyésző tizedmásodpercekig lehetett a Holt Tengely terében tartózkodni a túl magas rezgésszám miatt, azt is a földi traumák által lesokkolt tudattal. Így hát hitték is meg nem is, hogy egyáltalán létezik ez a hely - pedig mostani kiküldetésük egyik részfeladata volt a Holt Tengely aktiválása és folyamatos használatba vétele a célból, hogy a földi lakosságot kimenekítsék a mátrixból. Az is valószínű, hogy a Holt Tengelyt védik a YHWH Szövetség utolsó bázisa. Majd bolondok lennének ekkora adu ászt önként kiszolgáltatni. Vagy akár felfedni. Már csak azért is, mert ez nekik kitűnő belépési pont a mátrixba, és a kilépőket ezáltal könnyedén visszavihetik.

Könnyen beszélsz. - sóhajtott fel Menra, ahogy a másik lányra nézett. - Kezedben van az élet és halál feletti uralom képessége. Téged éppen ezért sohasem tudnak kellően traumatizálni odalenn, amikor a halál kérdésköréről van szó. A legutolós lent jártadkor békés kort éltél meg, öregen és nyugalomban halhattál meg, saját választott időpont alapján, és majdnem mindent sikerült véghezvinned, amiért lementél. Engem ezzel szemben huszonöt éves koromban erőszakkal akartak learatni.
Tudom. Mind hallottunk róla. - Azraela gyengéden megfogta Menra kezét. - Tudjuk, mi történt.
Kis híján learattak. Úgy rántottak át az átkozott kocsi szélvédőjén, hogy csoda, hogy nem a halál pillanatában jöttek értem, hanem egy tizedmásodpercnyit késtek. Így nem tudtak elkapni, időben szöktem ki a mátrixból. - Menra hangja keserű volt. Iszonyatos volt egy földi inkarnáció erőszakos félbeszakítása, és a reptilek rendkívül kedvelték ezt a fajta halálnemet, mert a lélek könnyen learathatóvá vált a trauma miatt.
Megúsztad. - szorítja biztatóan Azraela a kezét. - A Holt Tengely terébe kerültél, onnan hozott ki a Lucifera csoport.

Menra mérgesen kirántotta a kezét.

Megkérdeztem Lucifert. Csak mosolygott azzal a mindentudó mosolyával, amivel megőrjít mindenkit. Nem mondott semmit! Honnan tudjam, hogy a Holt Tengelybe kerültem? Én nem hiszek benne! Ha létezne, miért nem vittek át oda időben, még a baleset előtt?
Oh, ne mondd, hogy nem tudod… Azért, mert élve még senkit nem tudtak átvinni a Holt Tengelybe, csak holtan, lélekként, és a tudatra úgy vigyázva, mint egy igazgyöngyre. Életben és jó egészségben voltál a baleset előtt.
Tudom.. - csüggedt el Menra. - Tudod mit? - villanyozódott fel. - A kiküldetésem központi elemévé teszem a Holt Tengely terét! Majd én vezetem a sereget, és megoldjuk, amit ezek a vének nem tudnak több milliárd éve megoldani. - a Tanácsra utalt ezzel.
Az tiltott… - nézett meglepve rá Azraela.
Bánom is én! - most már szélesen mosolyogva, megtelve életkedvvel, Menra szinte kivirágzik a gondolattól. Attól a gondolattól, hogy végre maga dönt önállóan a saját földi inkarnációja felől. - Lucifer seregébe tartozom. Azt teszek, amit csak akarok. - jelenti ki, és szemei felizzanak, zöldes-kékes fénnyel.
Meg fognak büntetni érte. - szögezi le Azraela.
Nem bánom! - mondja Menra, és máris mélyről jövő, egyre erősödő rezgés tölti be a csarnok padlóját.

A mély morajlás a zsigerekig hatna, ha szénalapú testben lennének, így csak az egész lényüket kitöltő kristályhálót rázza meg, de kellemes zsibogással töltve el őket, és a kristályrendszerüket. Jó érzés, mámorító, selymes. A mélyálom közeledtének jele. Odalenn mélyen aludni fognak, nem csak a szó szoros értelmében. Amikor az emlékeiket törölték, az teljesen máshol történt, és a reinkarnálódás sem volt ennyire kellemes. A mély, búgó hang a Szaturnusz felől jött, a gyűrűkről, és jelzi, a leszállás a Földre megkezdődött.

rész

Rettenet

A búgás erősödve kúszott fel a fehér oszlopokon, amelyek tökéletesre csiszolva annyi mindent láttak már itt. A lábujjuktól a fejük búbjáig egyre erősödött a rezgés, és lassacskán az egész csarnok remegett, rázkódott, búgott és rezgett. Az “ablakok” remegve váltak cseppfolyóssá, és áttekintést nyertek tengenyi téridősíkba, ha valamelyikük is az ott tartózkodó több ezrek közül, akik a földi reinkarnálódásra vártak, be tudott volna nézni az egyikbe, látta volna a saját valódi jövőjét. Azonban nem volt már rá erejük, a mély búgás csak egyre mélyebbé vált, és az ablakok, amelyek mindig ugyanazt a funkciót szolgálták eddig a Reinkarnációs Csarnokban a Vulcanuson, mégpedig azt, hogy aki a Földre megy, előre láthasson mindent, kellően felkészülhessen és emlékezhessen vagy teljesen, vagy legalább nyomokban, a mai napon nem töltötték be szerepüket. Hiába mutatták a jövőt, senki nem tudta még csak a fejét sem arra mozdítani. A búgás túl mély lett. Már-már ijesztő. Szólni sem bírtak, sem hangosan, sem gondolatban egymáshoz. Teljesen elhatárolták őket, és érezték, ez csapda, de már késő volt. A Szaturnusz ezúttal nem a megszokott feloldozó oldalát mutatta. A Vulcanuson százötvenezer éve tartózkodó galileák most jöttek rá, hogy egy időcsúsztatásba kerültek, és jóllehet, a Szaturnusz már visszanyerte régi formáját, ezúttal mégis olyan volt, mint kétszázezer évvel ezelőtt, amikor a Galilea a semmihez sem hasonlítható mély pokolba, egy fekete lyukba zuhant, és ők az utolsó pillanatban menekültek meg. Sokak maradtak hátra és hullottak atomjaikra a fekete lyuk mágneses vonzásában, és a galileák ma azért ijedtek meg annyira, mert az a búgás, az a mély, félelmetes zúgás, ami a Galilea semmibe való zuhanását megelőzte, és amit már a bolygón kívülről éltek át, minden erejükkel ellenállva annak, hogy ezzel elaltassák őket, tudván, ha nem maradnak tudatuknál, ők sem érkeznek meg soha a Vulcanusra, az a zúgás ugyanilyen volt. Baljós, sötét morajlás, mintha egy feneketlen kútból jött volna. Menra érezte, hogy széthullik a tudata. A zúgás felkúszott a tarkójába, és kemény vasmarokra fogva szinte összeroppantotta a tudat alatti most még elérhető részét is, majd még feljebb, mint egy jeges szorítás, terjedt a feje hátuljától a feje teteje felé, majd onnan előre a homlokára… a tudata milliárdnyi részecskére robbanva szétszóródott a világűrben, és valamennyi része, oly kicsi… a Földre. Ráhullott a teljes sötétség, és kikapcsolt. A lelke volt csak éber, amely rettegve húzódott a sarokba, a tudata megmaradt szegletébe, amely éppen a Földre zuhant. Az egész akkora traumával járt, hogy Menra emlékeinek töredékét tudta csak magával vinni, azt is a lélek védte a teljes megsemmisülés elől - a lélek, amely reszketve a negyedére zsugorodott össze. A lélek érzékelte, hogy nagy, sötét alakok állják őket körbe. Őt a lelket, és társát, a tudatot. Érzékelte, hogy legszívesebben ott helyben örökre megsemmisítenék, hogy sötét lényekből mérhetetlen gyűlölet és cinizmus árad. Reptilek. A lélek érezte, de nem tudta. Mert tudni csak a tudat tudott, amely kikapcsolva, védtelenül hevert a lélek szorításában, és a lélek úgy kapaszkodott a tudatba, mint remegő kisgyermek az anyjába. A reptilek apró implantokkal - kristályhoz hasonló, a Nibiru vulkanikus kőzeteiből származó, rendkívül fertőzött, szennyezett energiával pakolták tele a tudatot. A lélekhez nem nyúltak. Szánnivalónak tartották, és nem számoltak vele, mivel nekik nem volt… A Föld egyre közeledett, és Menra úgy érezte, elveszítette a Világegyetem biztonságos ölelését, elveszítette a saját súlyát, a saját énjét. Mindenéből kifosztva, aprócska lényként zuhant a Földre, és kegyetlennek, sivárnak érezte az egészet az a kicsinyke lélek, amely éppen akkor Menrát jelentette.

2. fejezet

Időhurokban

rész

Emlékezés

Tizenkilenc évet élt le mostanáig. Nem értette, mi történt. A Föld teljesen más állapotban volt odafentről, a Vulcanusról nézve akkor, amikor ő és több ezer társa inkarnálódott, a Földön a Gergely-naptár szerint 3221-et írtak. Az emberiség gyakorlatilag a teljes kihalás szélén állt. A bolygó gyalázatosan megtépázott állapotban volt. Tengernyi éhezésen, járványon, háborún, aszályon, áradáson, cunamin, földrengésen, vulkánkitörésen voltak túl. A híres-hírhedt tűzgyűrű, amely a Szent-András törésvonalnál indult, és Új - Zélandon ért véget, már 2025-ben aktiválódott, és a lakosság nem tudott mit kezdeni a hirtelen felcsapó istenek haragjával, több millió halottja volt a borzalmas tűzviharoknak, és az eget fulladásig betöltő hamufelhőnek. Eltakarta a Napot kerek tíz évre, és ez újabb szörnyűségekhez vezetett - a Földön ekkorra a tétován, ijedten toporgó elit nem bírta tovább - kitört a harmadik világháború. Ez 2035-ben volt. Már nem a hatalomért és a pénzért folyt a véres öldöklés, hanem a termőföldekért, a vízért és igen…. a levegőért…. az olyan területeken, ahol még lehetett károsodás nélkül levegőt venni, és az átlaghőmérséklet nem kúszott harmincnyolc celsius fölé - akkorra már a Föld éghajlata teljesen átrendeződött, és sávonként trópusi vagy szinte jeges éghajlat váltotta egymást a végtelenül esős, dohos, óceáni éghajlattal ott, ahol nem is volt a közelben sem óceán, de még tenger sem…. A Föld haldoklott és rajta az ostoba, mihaszna emberiség úgyszintén. Menra nem értette, mi történt, amikor a Földre érkezett, és 2002-őt mutattak a naptárak. Ezerkétszázhúsz évet csak úgy eltüntettek volna? Most 2021 volt, nyár, és már mutatkoztak azok a jelek a Földön, amit az emberek nem akartak észrevenni. Menrát itt Melindának hívták, és a szülei még ötéves korában települtek át Magyarországról az Egyesült Államokba. Oly természetes volt számukra ez a látványos menekülés a gondjaik elől, mintha az teljesen normális lenne, hogy az ember csak úgy, hirtelen, egyik napról a másikra elvágja a gyökereit. Végleg. A gondok azonban a globális helyzet miatt itt is utolérték őket. Sokkal inkább, mintha Magyarországon maradtak volna. A félelmetesen begyűrűző gazdasági válság itt, New Yorkban sokkal inkább éreztette a hatását, mint azt a magyarok otthon akár egy kicsit is sejthették volna. Melinda Mel néven élt itt, mindenki így hívta, a teljes nevét nem mondták ki. Szülei Eve és Thom néven hasítottak a most éppen teli new yorki utcákon, ahol az emberek úgy kergették az élvezeteket, mintha az utolsó napjaikat élték volna, pedig az utolsó napok még több ezer évnyi távolságban voltak tőlük, mégis, mindenkinek amolyan apokaliptikus hangulata volt és joggal. Mel mindenkinél jobban tudta, hogy miért. Azóta az emlékei visszatértek. Hirtelen történt, egyik pillanatról a másikra, nagyjából egy évvel ezelőtt. Álmában történt. Úgy ébresztették fel a mélyalvásból, amit a Reinkarnációs Csarnokban bocsátottak rá, hogy nem kérdezték meg erről sem, ahogyan arról sem, amikor elvették az emlékeit. Teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát idelent, és már tudta, az ébredés első pillanatától, hogy miért is tiltakozott annyira az ellen, hogy a Földre jöjjön. Az emlékei aznap éjjel úgy csapódtak belé, mint meteorit a világűr egy elhagyott bolygójába. Utána napról-napra egyre többre emlékezett, és ez sokkoló volt. Nagyjából fél év alatt a teljes repertoár visszatért, még a nem földi inkarnációk is. Ennek tudatában nagyon nehezen tudta elviselni innentől kezdve a földi létet. Minden nap kín volt számára, főleg az első három-négy hónapban, majd fokozatosan és tudatosan megszokta, hogy itt kell lennie.

Az a szégyenletes időcsúsztatás, amibe bedobták őket, és ami az eredetileg megállapodott 3221-es évi megfoganásról szólt volna, és arról, hogy ő és a többi több ezer galileai teljes értékű harcosként és istenként jön a világra, teljes képességekkel, teljes emlékekkel és teljes védelemmel, valamint teljes asztrális és mentális fegyverzettel és eszközökkel, kísérőkkel és őrzőkkel, sokadmagával megszületésüktől fogva az emberek által “csodagyereknek” titulált tudati állapotban azonnal működésbe léptetve a győgyító, tanító és harcos képességeket, valamint a mágikus fizikai sík változtató képességeket, nos, e megállapodás semmis. A Tanács hibázott volna? Törte oly sokszor a fejét Mel. Hogyan kerültek a reptilek a Reinkarnációs Csarnokba? Hogyan tudták átcsúsztatni az idősíkokat úgy, hogy őket több ezer társával együtt jóval korábbi időtérbe tegyék? Hogyan jutottak egyáltalán be a tudatukba? Hogyan érték ezt el? Mi történt valójában? Tengernyi megválaszolatlan kérdés gyötörte Melt, éjjel és nappal, aludni is alig tudott. Tisztában volt vele, hogy a reptilek avatkoztak közbe, mert ezzel időt nyerve elkerülték azt, hogy a gyermekként inkarnálódott galileák a jövőbe érkezve előre megállítsák a pusztítást, és hogy ők bőven arathassanak a Földön, és ezzel az időcsúsztató technikával gyakorlatilag a végtelenségig lehet nyújtani a reptilian faj elkerülhetetlen megsemmisülését. Az időcsúsztatás egy olyan tett volt, amit régóta csinálhattak, így lopták az emberiség idejét, és lefojtott mátrixban tartották őket. Szinte tenyésztették. Melt az első perctől fogva taszította ez a világ, már egészen kicsi korában is azt érezte, nem fér bele a saját testébe, és valami őrült színjáték része. Nem az, akinek látszik, sem ő sem más, sem semmi körülötte. Kicsiként még látta is időnként, hogy olyan a valóság, mintha vetítenék - később már nem látta, ahogyan a tobozmirigy fokozatosan bezárult, magával vitte a mélybe a titkokat is. Sok év kellett hozzá, mire ismét kinyílt és vele együtt a harmadik szeme is. Hirtelen történt az emlékek visszatérése előtt évekkel. Először azt sem tudta, mit lát, csak látott… alakokat, árnyakat, halvány, majd egyre erősödő színeket, végül meg tudta különböztetni őket egymástől és lassacskán bontakoztak ki a képek. Majd a képeknek jelentésük is lett, a tudata elkezdte lefordítani azokat, majd a képek összeálltak egy történetté, az pedig egy másik történetbe belefonódva, mintegy alátámasztotta az előzőt, és a sok kép, történet végül kezdett összeállni egy nagy kirakóssá. Mel egyre éberebb lett, egyre többet vett észre az őt körülvevő fizikai világból is. Amikor az emlékek visszajöttek, és a kirakós elkezdett összeállni, megindultak a rég eltemetett képességek is. Egy idő után rájött, hogy pusztán gondolattal tud a fizikai síkon változtatni, és ekkor ugrott be a kép, amit a Reinkarnációs Csarnokban Azraelával élt át.. és az is, hogy a fogantatásukba belenyúltak. Nem az lett, amiről a Tanáccsal megállapodtak. A Tanácson nem tért napirendre, nem tudta eldönteni, vajon ők tudtak-e erről, vagy csak belerángatták őket, esetleg, már későn vették észre a módosítást. Egy biztos, utána kell járnia. Ennek és annyi minden másnak is, amiket a képek alapján látott. A kirakós, ami összeállt félelmetesen tükrözte a földi lét valóságát, azt amilyen módosításokkal ezt az embereknek tálalja az uralkodó elit, ami pedig méginkább hátborzongató volt, az az időcsúsztatások sokasága. Ha az emberek tudnák, hogy hányszor lett végrehajtva az időlopás… Mel hosszas gondolkodás után kezdte megérteni az emberiség tudati állapotát. A lefojtottság mértéke mögött komoly reptil-arkhón szövetségi meló van. A Vulcanusról az inkarnálódás előtt sokkal alacsonyabb tudatszintű emberiséget láttak. A Szövetség úgy tűnik, nem tudta megoldani azt, hogy az időcsúsztatásokkal a tudat alacsony szintjét is megőrizzék, és a jövőből azt hozzák át. Akárhányszor visszacsúsztatták az időt, az emberek tudata mindinkább erősödött.

Mel itt, New Yorkban úgy érezte, a lehető legsűrűbb a mátrix. Ennél sűrűbb a tudatmódosító kivetítés már nem is lehetne. Az emberek viselkedését így értette meg, idővel, és már sajnálta őket. Tudatában volt annak, hogy ez az érzés, a sajnálat, csak a Földön jön elő belőle, Földön kívül sztoikus nyugalommal szokták szemlélni azt, amit az emberek a Földön csinálnak, és nem igazán érinti meg őket a Tanács egyik intelme sem, miszerint kötelességük szolgálni, segíteni…. és együttérezni. Egyikük sem érzett együtt odafent az emberekkel, egy cseppet sem, azonban ahogy ideérkeztek, a mátrix, vagy talán a Forrás csinált velük valamit… mert olyan mély, saját magukat is elérő empátiába süllyedtek, hogy semmi mást nem akartak jobban, mint segíteni és szolgálni. Érezték, hogy ez a bolygó segítségre szorul, a rajta élő lakosság méginkább, és segítség nélkül ebből a Szövetség okozta sok millió éves slamasztikából nem tudnak kilábalni. Talán sok milliárd.. mélázott el Mel, egy napfényes-árnyas parkban ülve, egy padon, nézve az embereket, akik semmiről nem sejtve semmit, úgy kergetőztek a gyermekeikkel a park selymes füvén, mintha maguk is gyermekek lennének… Sok millió, sok milliárd… ami a Földön ennyi évbe tellett, az a világűrben nem sokat számított. Az emberek számára az idő lineárisan le volt lassítva, főleg azért, mert csak egyetlen téridősíkot érzékeltek, és ez volt az a pont, ami Melt nagyon kétségbe ejtette. Hiszen így voltaképpen úgy hiszik, számukra csak egy lehetőség létezik… Egy kimeneti pont.. egy lehetséges jövő… és itt bekapcsolt végre a tudatába az, amit Azraelával vitattak meg, a leszületésük előtti utolsó pillanatokban. A Holt Tengely… ez lenne hát az, ami az emberek számára az utolsó esélyt jelenti. A Holt Tengelyt a Vulcanusról, sőt, egyik bolygóról sem lehetett kinyitni, és Melnek végre az is világossá vált, miért küldték ide őket.. miért tette ezt a Tanács… amit tett. Miért hagyták, hogy belenyúljanak a tudatukba.. a lelküket megtépázva összezsugorítsák, és csökevényes, fejletlen formában dobták őket le a Földre.. hát ezért.. a Holt Tengely volt a közös küldetésük, mindannyiuknak, akik egyszerre, vagy maximum két évtizednyi különbséggel érkeztek le. A Holt Tengely volt a cél. A megtalálása annak, amiről Mel azt hitte, nem is létezik. Idelent már érezte, tudta, de igen, létezik. Nagyon is léteznie kell, mert van egy pont, ahonnan ezt a lineáris idősíkot ide vetítík, és van egy pont, ahol ki tudnak innen menekülni, ha forró a talaj.. a Szövetség számára mindig volt kiút innen, a mátrixból…

Mel felállt a padról, és ásított egyet.

Homlokát ráncolva találta el őt a gondolat - mi van akkor, ha már a Szövetség számára sincs kiút innen? Mi van akkor, ha a Tanács nem azért egyezett bele a tudatuk és lelkük megcsonkításába, mert ezzel tanulnivalót kívántak számukra a mátrixban elhelyezni, amolyan nehezített pályaként, hogy mindenképpen sikerüljön az aktulális kiküldetés? Mi van akkor, ha már nem is volt más választásuk? Ha azért tették, mert máshogyan ide már nem lehet lejönni?

A felismerés jeges félelemmel töltötte el, és ez emlékeztette őt arra a hideg vasmarokra, amely a fejét fogta, amikor a tudata nagy részét a leszületés előtt gyakorlatilag megsemmisítették azzal, hogy más bolygókra szórták szét, és nem csak a Naprendszerbe.. tudta jól, ez valahol áldás is, hiszen más bolygókon ő a szétszórt tudatrészeknek köszönhetően ugyanúgy létezik más és más idősíkokon, azonban az a tudat, hogy a Föld voltaképpen halálra van ítélve, és a Szövetség beszorult ide.. valamint a számukra is ugyanolyan fontos lenne, hogy a Holt Tengely ismét átjárható legyen, még akkor is, ha a túl sok időmódosítással és csúsztatással éppen a Szövetség zárta azt be… ez a gondolat rémisztő volt., már csak azért is, mert amikor Mel lassú, ólomléptekkel elindult a parkból kifelé vezető sétányon, és felette a mesterséges édenkert levelei lágyan susogtak, már tudta a választ minden kérdésére. Szövetséget kell kötnie még a Szövetséggel is. Mert innentől közös érdekük, hogy ezt túléljék, és azzal, hogy őt társaival együtt a Földre száműzték, rákényszerítették őket arra, hogy ami számukra odafentről csakis Gaiai és az emberiség számára volt tét, valamint a Szövetség és a Szövetség Földön, emberi testbe ragadt tagjai számára, az onnantól kezdve, hogy inkarnálódtak, számukra és élet-halál kérdése volt. Hiába, hogy a teljes pusztulás majd több, mint ezer év múlva következne be. Valójában már bekövetkezett, mert csupán a naptárak mutatnak mást, az órák és az évek csak egy kreált valóság részei, és azzal, hogy a Földet a pusztulás végső percei előtt újra és újra átcsúsztatják egy régebbi idősíkba, elkezdték a lehetőségek végtelen számát jelentő téridősíkok milliárdjait elpusztítani, lassan, de biztosan, mint a csendes gyilkosok.

Hát ez lenne a Gaiai Projekt. Mel szomorúan sétált ki a parkból. Az utca zaja olyan távol került tőle, mintha már máshol lenne, nem a Földön. Gondolatban valóban nem itt járt - értette már, mi történik itt. Az időcsúsztatások kivégzik az emberiség idejét, terét, és végül elérik az utolsó, már lineáris idősíkot is. Így lesz hát vége. Egyetlen lehetőséggel, melyet odafenn nem ismertek, idelenn pedig csak ezt ismerték. Ezért gondolkodnak az emberek lineárisan - ismerte fel Mel. Ha nem találják meg a Holt Tengelyt és nem tudják kinyitni, elkerülhetetlen a vég, és annak a számára, aki rájött, hogy csúsztatott időben vannak, már el is érkezett, és éppen az utolsó pillanatban van a megsemmisülés előtt - pontosan úgy, mint a Galileán -, mert tudja, hogy mi történik, tudja a valós időt és tudja a valós történéseket, így számára a tudata egyetlen tizedmásodperc alatt teljesedik ki, és a vészhelyzetben lévő tudat ösztönösen hívja vissza elveszett részeit máshonnan, így minden része egyben van, az az Egység egyik formája, no de ekkor, pontosan ekkor teljes öntudatra ébredés következik be, és onnantól tizedmásodpercek alatti élethalálharc indul a túlélésért.

Hát ezért jöttek ide.

Egy másik felismerés is kínozta. Az, hogy a Tanács hazudott. Nemhogy nem volt választásuk, de még csak esélyük sem mást tenni. Ha a Földet nem hozzák helyre, és a humanoid fajt nem rakják rendbe, nincs több lehetőségük testbe érkezni és fizikai síkra, mert csak ott tudnak tenni bármit igazán, ahol fizikai sík van és testük van. A Tanács nem ezt hangoztatta hangszóróként a fejükbe sugárzott telepátiával - sőt, egyenesen azt, hogy kiváltság a Földre bejutni, és kiváltság a Gaiai Projekt részese lenni. Hát persze, hogy ezt hangoztatják - gondolta magában keserűen Mel -, hiszen ez az érdekük. Mindenkinek ez az érdeke - ismerte fel. A Föld a középpontban van most, pontosan úgy, ahogyan valaha a Galilea volt a középpontban, és a Galilea megmentésére hasonló tervei voltak a Tanácsnak, csak végül, ahogyan most a Földön is, a téridősíkok elfogytak, és kialakult a tengernyi időcsúsztatás miatt a fekete lyuk, amely a sok egymásra csúsztatott, végül egymásba olvadó téridőt egyetlen apró időpillanattá és térré összezsugorítva végül magába vonzotta a Galileát.. és vele együtt azt a világot.. és most erre is ez a sors vár. Mel megborzongott. Ez persze még sokkal odébb van, mint a Föld 3221-es aktuális felszíni pusztulása. Még jó párszor fog a földfelszín megsemmisülni, ciklikusan, mire a teljes fekete lyuk kialakul. Az aktuális Apokalipszisok mindig megújítják az aktuális bolygót, ahol történik, és egyfajta új kezdetet adnak a túlélők kezébe, vagy ha nincsenek túlélők, az újonnan érkezettek kezébe - azonban a régi világ az emlékek és a számtalan téridősík miatt voltaképpen meg sem semmisül, elérhető a beavattotak számára. Mel az utcán élesen jobbra fordulva sötétebb utcába kanyarodott. Itt biztonságban érezte magát, nagyobb volt a csend. Sokszor sétált csak úgy, céltalanul, és közben hagyta, hogy az emlékek megtalálják és a gondolatai tisztulva alkossák meg a képet az igazságról. Ez a mai nap azonban most más volt. Érezte, hogy történni fog valami, már reggel benne volt, hogy ezúttal találkozik valakivel, akit még a Vulcanusról ismer. Éppen Azraelára nem tippelt volna, mivel róla már tudta kit képvisel a Földön, meglepetést nem tartogatott, és nem hitte volna, hogy dolguk van egymással éppen most, inkább későbbre datálta ezt a találkozást. De valakivel találkoznia kell, ebben biztos volt. Valakivel a mátrix szánt szándékkal összesodorja a mai napon.

2. rész

Szövetségek

Aznap mégsem történt semmi. Semmi több. Hazament a szüleihez és hallgatta a vég nélküli szónoklatot arról, hogy kezdenie kellene már magával valamit, így nem jut semmire. Utálta ezt és képtelen volt itt élni, főleg így, ahogyan ők. Nem hajlandó a mátrixnak fejet hajtani, és habár idelent a pénz határoz meg mindent, és e tekintetben jelenleg a szüleitől függött, ez vajmi kevéssé érdekelte - tudta, hogy ha pénz kell, teremt magának, létrehozza a fizikai síkon úgy, hogy pénzt hozó történéseket hív be. Tudatában volt a hatalmának is, ami ezzel jár, és tudta, hogy ezt Lucifertől kapta, még a Szíriusz A-n, jóval korábban, minthogy a Vulcanusra került volna. Lucifer örökbe adta neki ezt a képességet, cserébe biztosítania kellett a Fényhozót afelől, hogy minden reinkarnációs ciklusban találkozni fognak. Furcsának tartotta azt, hogy nem történik semmi, és tudta, ez beavatkozás. A Szövetség érzékelte őt, és be is mérte a mátrixban. A képességeit, a rezgését… forgott a gyomra ettől. Be kell hívnia valakit, meg kell hívnia valakit a testébe és a tudatába, hogy ebből kikeveredjen, mert ha még sokáig nem történik semmi, elszalasztja az alkalmat a kitörésre.

Aznap éjjel a Holdat nézte. Gyűlölte ezt a mesterséges égitestet, a maga teátrális felvezetéseivel. Ezzel is irányítanak itt lent - gondolta, és még őt is irányítják vele. Behunyta a szemét és ellazult. Érezte, ahogy kapcsolódik Gaia magjához, és a Belső Földhöz, kapcsolódik a Forráshoz és kapcsolódik a mátrixon kívülre, a mátrixon belüli téridősíkot elkerülve. Elengedte a testét, hagyta a tudatát szabadon szárnyalni. Fénylő, hatalmas alak jelent meg előtte. Pontosan őt akarta hívni. Lucifert. Üdvözölte a mátrixon kívül, a Fényhozó magához ölelte.

Vártam már, hogy hívj. - mondta Lucifer.
Vártam már, hogy tudjalak hívni. - felelte sejtelmesen mosolyogva Mel.
Jó hozzáállás. Mit szeretnél? - kérdezte Lucifer teljesen feleslegesen, hiszen pontosan tudta.
Vigyél el a Holtak Tengelyéhez.
Hát mégis hiszel benne? - kérdezte a Fényhozó. Ő is mosolygott, kissé cinikusan, habár jól tudta, idelenn a Földön a Létezők tudata kissé átalakul, és amit odafenn elképzelhetetlennek tartanak, az idelenn teljesen valóságos. Merthogy az is.
Most vigyél oda. - jelentette ki Mel.
Most nem tudlak. Fizikailag kell odamenned. - válaszolta Lucifer.
Fizikailag..? - Mel elképedt. A tudata még nem állt helyre. Nem látta az összefüggéseket, de a Fényhozó igen.
Igen. Fizikailag. Bízd ezt rám. - azzal Lucifer eltűnt.

Két teljes földi óra telt el a beszélgetés alatt, és Mel biztos volt benne, hogy közben aludt, bosszankodva kelt fel az ágyból, és csak miután felállt, és az ablakhoz lépett, jött rá, hogy nem aludt, csak a szokásos időparadoxon lépett fel - amikor meditálsz, az idő ellenkezőleg működik, mint amikor nem a Földön vagy, és ami a Földön hárommilliárd év, az a világűrben mondjuk három perc, addig, amikor meditálsz, és a Földön vagy, a meditációban töltött mondjuk három óra másik idősíkot képvisel, mint a Földi lineáris idősík, így, ami a Földi órákban mérve három perc, az meditáció alatt valósan három óra hossza, mégis, az órád pusztán három perccel fog többet mutatni, mint amikor meditálni kezdtél. Minél hosszabban tartózkodsz a meditációs állapotban, annál több idő telik el a meditációs transzendentális idősíkban, akár évek is, amennyiben óra szerint két órát meditálsz… ez a célt szolgálja, hogy rövid idő alatt intézkedhess asztrálon a fizikai mátrixszal szembemenve. Kikerülöd azt, és a kényszerített lineáris időt is ezzel.

Aznap reggel ismét sétálni indult a városban - hatalmas város ez, számtalan lehetőséggel, számtalan találkozással. A szüleinek azt mondta, állásinterjúra megy, azután találkozik a barátaival, és ők, mint mindig, most is beérték ezzel. Mel nem gondolkodott most semmin, Luciferra bízta magát. Egy kávézóba tért be. Teljesen átlagos kávézó volt, az Ötvenkettediken és odabent néhány ember lézengett. Korán volt még, csak hét óra. Az új nap új és értelmeten reményekkel töltötte el a valótlan vágyakat kergető embereket. Sokan munkába menet dobtak be itt egy feketét, mások a laptopjukat bújták munka után. Nekem is ezt kellene tennem. - gondolta Mel, aztán gyorsan kikapcsolta ezt a gondolatot. Azonnal kiszúrta azt, akit Lucifer küldött neki. Egy vörös hajú lányt, aki elgondolkodva nézte őt attól a perctől kezdve, hogy belépett. Találkozott a pillantásuk, és Mel a kávéjával a kezében már le is ült a lány asztalához.

Szia. - köszönt, magabiztosan és magyarul. Tudta, kivel hozta össze a sors.
Hello. - mosolygott rá a lány. A kezét nyújtotta. - Naomi. - vetette oda amerikai nevét, majd gyorsan kijavította magát. - Pontosabban Noémi.
Melinda. Vagy másként Mel. - mosolygott vissza. A lány keze sima volt és a tenyere forró. Aktív képességek - gondolta Mel magában. Tovább nézte a lányt, az auráját, a kisugárzását. Kisvártatva megszólalt.
Lucifera.
Igen. - mondta Naomi. - Ő vagyok. Piszok jó érzés és nagyon csípem. - tette hozzá dévajul. A szemében a fizikai síkot is felemészteni tudó végtelen tűz tombolt. Szép lány volt és veszélyes. Magabiztos, intelligens.
Te pedig… - mondta végül - Ménrót lánya, Menra.
Igen. - bólintott Mel. - Nem nagyon rejtettek el minket, ahogy látom. - tette hozzá.
Tudod, hogy ebben az inkarnációban lágy és áttetsző az álruhánk.
Mikor születtél? Én 2002. március 13.
2003. október 1. - válaszolt Naomi a kérdésre.

Mel bólintott. Akkor együtt inkarnálódtak. Plusz-mínusz három év, tehát összesen hat éves idősávok vannak. Egy Neptune, egy Venus. /Halak és Mérleg uralkodó bolygók/.

Mikor ébredtél fel? - kérdezte Naomit.
Egy éve. - válaszolt a lány. - Te?
Detto. - mondta Mel. - Tudod, miért jöttünk le ugye?
Már hogyne tudnám. - válaszolt magabiztosan Naomi. - Holtak Tengelye. Azt mondta Lucifer három nappal ezelőtt, hogy találkozni fogok valakivel, aki odavisz.
Hát ez jó… - nevetett fel cinikusan Mel. - Mégis hogyan gondolta? Én nem tudom, hogy kell odamenni.
Én sem. - felelte Naomi. - De Luciferre bízom magam. Tedd ezt te is.
Mást úgyse tehetek. Itt ő az úr. - mondta Mel.

Nem sokkal később már a parkban voltak. Kiderült, hogy mindketten szeretnek ide járni. A kávézó halott reményeit maguk mögött hagyták, nehezen nézték el a sok alvó embert. A parkban is nyüzsögtek, és mindkettejüket idegesítették, de elképzelésük sem volt, hová mehetnének, végül megegyeztek, hogy megkeresik a park legkihaltabb részét, akkor is, ha rossz a híre. Védelem alatt állnak. Nem érheti baj őket. Egy nagy hárs alá ültek le, és a nyári napfényben gyönyörködtek. Kiváltságos volt itt lenni, az Édenben, az biztos. Az idő most épp kellemes volt, de egy hete tombolt az elviselhetetlen hőség, olyannyira, hogy az emberek kábultan lézengtek az utcán, és Mel ki se tette a lábát, amíg Poszeidon véget nem vetett a kánikulának, és el nem távolította az időjárás módosítását. A Szövetségnek persze könnyű, a föld alatt őket ez nem érinti. Nekik az az érdekük, hogy az ébredőket elnyomják, Mel számára érthetetlenül, mivel össze kellene fogniuk, és ezt a Szövetségnek már régen tudnia kellene.

Tartanak az erőnktől. - találta ki hangosan a gondolatait Naomi. - Ha a képességeink aktívak, a fejükre növünk. Jól tudják ezt. Mindenáron meg akarják akadályozni.
Még úgy is, hogy a világ pusztul velük és velünk együtt?
Úgy is. -szögezte le a lány, majd hirtelen hallgatott el, mert három fiú közeledett feléjük. Naomi elhúzta a száját. - Reptilek. - mérte fel a három alakot az energiájuk alapján. Nem félt tőlük. Minden ébredett tudja, hogy a reptilek alacsony rendű faj.

A három fiú közül a bal szélső volt érdekes, egy hibrid. Magas volt, nyúlánk, a haja valószínütlenül világosszőke, és a szemei mélykékek, figyelmesek, vizslatóak. Ő jött a leggyorsabb léptekkel, ami nem csoda, mert mindig lendületesen járt, és hosszú lábai lehetővé tették, hogy másokat idegesítő módon lehagyjon. A lányokhoz lépve szélesen mosolygott, arcában mégis volt valami aprócska gúny, éppen csak annyi, amitől a gyomor összeszorul.

Hello lányok, leülhetünk hozzátok? - kérdezte, rendkívül magabiztosan és máris leült szorosan és zavaróan éppen Mel mellé. A lány arrébhúzódott tőle, a háta is borzongott a hüllő közelségétől, ami a fiúban tanyázott. Szinte látta a fiúban görnyedő négy méteres alakot, bőre fehér, pettyei kékek, szeme zöld, jelezvén ezzel, hogy éppen integrálódás alatt van a sötét és a fény között.
Nem. - vágta rá Naomi, és megragadta Mel kezét. - Gyere csajszi, húzzunk innen. Mel felállt, és a két másik fiú, akik tétován álldogálva nézték a jelenetet, utat engedtek nekik. Naomi és Mel se köszönt vissza, és Naomi csak egy sanda pillantást vetett a szőkére, máris hátat fordítva elindult előre, Melt maga után húzva, de Mel nem akart még menni. A fiúra sandított, és egyszerre vonzotta, egyszerre taszította a jelenés, amit a fiú magával hozott egy itt a Földön láthatatlan világból. Hirtelen a gyomrába kúszott a felismerés. Megtorpant, és ezzel erősen visszarántotta Naomit is.
Azraela! - kiáltotta, és teljes testével a fiú felé fordult. Gyakori volt, hogy női Létezőket férfiak képviselnek, és fordítva, de gyakori volt a nembeli egyezés is, ez a Föld rezgésétől függött és az ott élő humanoidok tudatszintjétől, mert a nemi szerepek rányomták a bélyegét a kiküldetésekre.
Igen. - nevetett a fiú rá, a szemében cinkosság ült. - Ideje, hogy felismertél Menra. Azt hittem, már simán elmész mellettem. - Megölelték egymást, teljes természetességgel, Naomi földbe gyökerezett lábbal állt, és nézte őket. A másik két fiúnak nem tulajdonított jelentőséget, pedig kellett volna. Az egyik, egy szintén magas, sötétbarna hajú fiú. szemmel láthatóan kicsit idősebb a többinél, őt nézte, szinte forszírozta a pillantásával. Tetszett is neki a lány, és tudta is, kicsoda. A fiú haja éppen a hosszú és a rövid között volt - hülyén fésülve hordta, és nem találta meg a természetes viseletet erre az átmenetre, de az arca szép, markáns volt, szemei mélyzöldek, és amikor Naomihoz fordulva határozottan megszólalt, Naomi a hangjáról ismerte fel.
Szia. Felismersz? - mintha csak egy buta játékot játszanának, mondjuk Amerikából jöttem-et. - A polgári nevem Laci. Itt Leslie. - nevetett fel még mindig a saját, szerinte minden nyelven idiótán hangzó nevén. - Hallottuk, hogy magyarul beszéltek. Azért jöttünk ide hozzátok.
Lucifer.. - Naomi csak állt, és nézte a fiút. A szíve majd kiugrott a helyéről. Heves mély remegés futott át a testén, olyan érzés, mint amikor beavatkozás nélkül inkarnálódnak az Emlékek Termében a Szíriusz A-n. A torka kiszáradt, a lábai nem akartak engedelmeskedni, pedig legszívesebben elfutott volna. Melre és a szőkére pillantott. Láthatóan jól elvoltak, kedélyesen cseverésztek, a harmadik fiú, egy alacsony, fekete hajú, szemmel láthatóan reptil-démoni megtestesülés, éppen ezért felettébb izgalmas, mégis van még mit javítani rajta…
Na mi van, belédakadt a szó? - érintette meg a karját Les. Lucifer egyik földi megtestesülése.
Hát… Noémi vagyok… Lucifera..
Tudom, ki vagy. - szakította félbe a fiú, és átölelte. Ez volt a Vulcanuson a megegyezés. Az ölelés és a szívcsakrák egybeforrása jelzi, rátaláltak egymásra. Ha a szívcsakrák ellenkező rezgést képviselnek, akkor az egyik hamis megtestesülés, és csak felvette megtévesztés gyanánt egy Létező alakját.
Mindannyian a Vulcanusról jöttünk - szólalt meg az alacsony fiú. - Abraxas vagyok. Itt úgy hívnak, Dániel.
Én pedig Attila. - mutatkozott be rendes nevén is a szőke. Azraela férfi testben.
Mel. Melinda. Menra. - mondta Mel, és még mindig elcsuklott a hangja a hirtelen viszontlátás örömétől. Nem zavarta az érdekes elegy - a hibridek, akik körülvették őket. Az Egység az Egység.

Zavartan álldogálva nézte Attilát. Az előbbi ölelés a semmibe veszett, és már nem érezte magát annyira biztosnak semmiben. Legbelül igen, de ezt elfedte az örökösen módosításnak kitett földi tudat újra és újra fellépő homálya - csupán annyi történt, hogy a homály Attila közelében kevesebb ideig tartott. Leslie és Naomi láthatóan hamarabb találták meg az összhangot, de nem is csoda, ők ketten egy és ugyanazon Létezőt testesítették meg itt lenn, és ez teljesen olyan volt, mintha ketten egyek lennének, és ez igaz is. Ő viszont Azraelával gyakorlatilag csak testvéri szövetségben lehet, bármennyire is tetszik neki ez a fiú és úgy érezte, viszont. A harmadik fiú pedig, Dániel, nos, ő volt a legérdekesebb az ötösfogatban, mert nem tartozott senkihez, és a Halál Kapujának egyik démoni őreként mutatkozott be, ami abszolút passzol a Holt Tengelyhez, de ugyanígy passzol Lucifer kettős férfi-női jelenléte is, és a Halál és Újjászületés Angyala, Azrael megtestesülése is, csak Mel lóg ki a sorból, még akkor is, ha a magyarság egyik csillagaként Nimród fiának, Ménrótnak lányaként van itt, és döntő szerepe lehet, Mel elképzelni sem tudta, hogy mi az. Az inkarnálódásnak oka volt, tudta jól, a több ezer lélek testbe érkezése itt a Földön nem volt véletlen, de mégis, idelent mindent megkérdőjelez az ember, amit odafent tud, és fordítva is így van. Amit odafent megkérdőjelezel, idelent abban teljesen biztos vagy.

Mel sóhajtva elindult, kicsit különválva a csoporttól, de Attila nem hagyta, egyből mellette termett.

Hová mész? - kérdezte.
Sétálni. Egyedül. - emelte ki Mel. - Magányra van szükségem.
Ugyan, senkinek nincs magányra szüksége. - nevetett Attila és megfogta a lány karját. - Itt maradsz velünk. Van mit megbeszélnünk, ötünknek, és itt mindenkinek helye van. Jól tudom, mit érzel, azt, amit én is szoktam érezni. Hogy kitaszított vagy és nem illesz bele a társaságba. De tévedsz. Soha nem véletlen semmi, főleg a mátrixban.

Mel csak állt ott, nem akart visszamenni. Minek? Inkább elmegy munkát keresni.

Nem tiszta a fejed. - vizslatta a szemeit Attila. - Maradsz. - jelentette ki és szinte vissza vonszolta Melt a többiekhez.

Leültek a fa alá most már öten.

Összeállt egy LélekSzövetség, amelynek minden tagja ősi galilea, és a Földre érkezvén minden, ami bennük van, mint más Létező, az Egység erősítésének része és célja.

3. fejezet

A Nap felé

rész

Döbbenet

Késő estig ültek ott, és beszélgettek. Sokan mentek el mellettük közben, és alaposan szemügyre vették őket. Többen meg is torpantak, és ha nem lettek volna ott a fiúk, a sötét alakok, akik a parknak ezen a részén rendszeresen üzleteltek mindennel, droggal, a testükkel és egyebekkel, biztosan rárepültek volna a két lányra, de a három fiú társasága ettől megkímélte őket. Mel érezte, hogy úgy tűnik az a bizonyos védelem a mátrixszal szemben, amit a Tanács megígért, igazából nem is létezik. Nekik kell itt lenn vigyázniuk magukra, és a Tanácsnak valójában itt lenn a Földön felettük semmi hatalma sincsen. Kezdte megérteni ezt az egészet.

Lázasan vitatták meg, hogyan juthatnának el a Holt Tengelyhez, de megoldást nem leltek rá, végül mindig ugyanoda lyukadtak ki - megbízni az istenekben, majd csak lesz valahogy, de ez azzal az idegesítő érzéssel járt, hogy akkor viszont ki vannak nekik szolgáltatva és bármi megtörténhet velük. Bármikor.

Itt, a mátrixban, elengedni az irányítást, eléggé kockázatos dolog. Ez a fizikai sík ugyanis nem támogatja a kiküldetéseket, sőt, kifejezetten nehezítő körülmény.

Nem jutottak megoldásra, és ez várható volt. Azzal váltak szét már az éjjel küszöbén, hogy holnap reggel nyolckor itt találkoznak, és addig felmennek a Tanácshoz meditációval.

Csak így tudunk beszélni velük. - mondta Mel keserűen. A világ, amibe bedobták őket, egyenesen elkeserítő volt. Egyértelműen a pusztulás felé haladt, és mivel a Szövetség túlságosan bátran csúsztatja az időt, bármikor bekövetkezhet. Nagyon szépnek tűnt ugyan ez a bolygó, és ha körülnéztek, mindebből semmi sem látszott. Egy csodálatos édenkertet láttak, amit megtört ugyan a városok mocska, zaja és tömege, a mesterséges kéz alkotta ronda épületek, a vas és acél hideg érintése újra és újra végigszántotta ujjait a Földön, a pénzzel kitömött ujjak nyomában járt a tudati és lelki sötétség - de mégis, a bolygó javarésze csodás volt, még ha ezt az emberek a kicsinyes, beszűkült világukban nem is látják. Még csak nem is értékelik azt, amit kaptak.
Pedig igazán találhattak volna rá más módot is. - utalt a Tanácsra Les. - Így nagyon bonyolult lesz, mert a mátrix belenyúl az információba, mielőtt lehoznánk.
Csak mint mindig. - tette hozzá Dani. - Engem ez nem lep meg. Tudjátok, minél meghökkentőbb itt egy információ, annál inkább igaz.
Az információ ide már édeskevés. - állapította meg Attila. - Tettek kellenek.
Lehet, de kivitelezni őket itt, lehetetlen. - mondta Attila. - Az emberek tudata túlságosan erősen fogja és köti ezt a fizikai síkot, itt. Nem fog menni.
Olyan nincs, hogy nem fog menni. - kontrázott rá Naomi. Szokásához híven hevesen reagált mindenre, és olyan elszántság volt a szemében, ami a többieket is erősíteni tudta.
Semmi esélyünk. Felfal az időcsúszás minket. Beledobtak egy kötött mátrixba, holott a kötött mátrix az Intergalaktikus Egyezmény alapján tiltott.
Az elit szarik rá. . mondta élesen Attila. Hangjában ott volt Lucifer mérhetetlen haragja. - És a bolygó lakossága is szarik rá. Még az alapvető intergalaktikus törvényeket sem tartják be.
Viszont minderről fogalmuk sincs és ez félelmetes… - mondta Mel, szinte suttogva, mintha attól tartana, hogy meghallják. Meghallják őket az emberek, akik élték világukat, nem törődtek semmivel, nem érdekelte őket a múlt, sem a jövő, holott pont ezen kellene rágódniuk egy lineáris idősíkban, majd rábéredve arra, hogy ez hamis téridő, megtalálni a kiutat. De sürgősen. Ehelyett mindenki úgy él, mintha ez lenne az utolsó napja, és az egész világot áthatja az armageddoni hangulat, az abba vetett hittől függetlenül, egyszerűen, mindenki a mának él. Talán azért, mert mélyen belül úgy érzik, a holnap nem érdemes élni. - Ez a hely teljes káosz. - tette hozzá Mel. - És ha megpróbálnánk őket felébreszteni, agresszívan reagálnának, mert ez van beléjük programozva. Részei a mátrix programnak, és ők maguk is lassan csak programok csupán. Elvesztik Létező részüket, és még csak nem is sejtik. Az sem érdekli őket, hogy egy idő után többé ide nem tudnak inkarnálódni, de még magában a reinkarnációban sem hisznek, hisznek azonban más, anyagi dolgokban, de olyannyira, hogy az életüket is adják érte, és mindenüket, ami valójában van, a képességeiket, az erejüket és a lelküket, és mindenek felett a tudatukat. Elképesztő. Hátborzongató. Egyáltalán nem tudnak gondolkodni, ösztönösen cselekszenek. Csak az anyagi sík érdekli őket, és csakis annak elvesztésétől tartanak, valamint a haláltól. Semmi más nem számít nekik.
A Vulcanuson találkozunk ma éjjel. - szögezte le Attila, és ehhez tartották magukat. Ott a legjobb behívni a Tanácsot, ahol utoljára éltél.

Megbeszélték a holnapot, és mindenki ment a maga útjára, a maga színfalakhoz hasonlító otthonába. Egyikük sem bizakodott, Naomit kivéve, aki sosem adja fel a reményt.

Az éjjel egyikük számára sem telt jól. Mindannyian nagyon nehezen mentek fel a transzendens síkokra, és amikor odafent találkoztak öten, a Tanács nem volt sehol. A Vulcanus azonban lángokban állt. Sokkal közelebb volt a Naphoz, mint annak előtte, és egyetlen lélek sem volt jelen. A Vulcanus felszíne lángokban állt, és sehol senki, aki elmondhatná, mi történt. Csak a látomásaikra hagyatozhatnak, márpedig azok nem tévednek. A felszín olyannyira forró volt, és légkör még annyi sem, mint régen, amikor a bolygó olyan volt, ahogyan itt hagyták - egy száraz felszínű, megkövült világ - hogy fizikai testtel ezt semmiképp sem élhették volna túl.

Úgy érezték a Vulcanus nem bázis többé, pedig ez volt az utolsó érintetlen inkarnációs bázis a Nap előtt. Pontosan ezért lett az emberek elől titkolva az elit által - hogy ha meghalnak, de juthassanak el ide úgy, hogy éltükben ezt bebiztosítják maguknak. Már aki tud egyáltalán arról, hogy van olyan, hogy meghatározod, hova inkarnálódsz. A bolygó szemmel láthatóan elpusztult.

Kört álltak, egymás kezét megfogva. A Földön valamennyien az ágyukban feküdtek, egyikőjükre még az anyja is rányitott, és elégedetten konstatálta, hogy mélyen alszik, holott távolról sem aludt.

4881-et írunk földi időszámítás szerint. - állapította meg Mel döbbenten. - Megint egy időcsúsztatás. Amikor reinkarnálódtunk a Földre, ott 3221-et írtak, mire leérkeztünk oda, már 2002-őt, és a földi énünk számára most 2021 van a Földön.
Komoly időhurok már megint. - tette hozzá Les. Hangja fáradtan zengett. Idefent két és fél méter magas volt, hosszú, fekete, vállaira omló hullámos hajjal, a szemei olyan mély zöldek, mint egy hegyi tó. Egy kristálytiszta tó. Lángoló, arany szárnyak, öt méter fesztávolsággal. A ruhája is arany, és lángokban, jelezvén, a mágikus eleme a tűz. Naomi remegő gyomorral figyelte, és mind a Földön, mind itt, a Vulcanuson, menthetetlenül és örökre beleszeretett. Lucifer… istenem de gyönyörű. Még a név is az…
A Tanácsot megsemmisítették, hogy ne legyen több kontroll, és így maguk döntenek, amikor pedig valaki a Földről a Tanácshoz fordul, ál-tanácsot talál, bárhová is kapcsolódik fel. Döbbenetes… - mondta Attila.
A Vulcanus perceken belül a Napba zuhan, de mindig visszaíródik a megsemmisülés, mert az idősíkja a Földhöz van kötve, és …. - nézett körül döbbenten Naomi. - a teljes Naprendszer is ugyanígy… a Föld lineáris téridősíkja felett van egy állandóan ismétlődő időhurok, hogy a Naprendszer ne zuhanjon bele a Napba, holott már régen meg kellett volna semmisülnie, és a Nap helyén már egy fekete lyuknak kellene lennie. A teljes időcsúsztatás hárommilliárd év.
Az emberiség egy álomvilágban él odalent, és fogalmuk sincs róla, hogy már megmenekültek, de ennek az az ára, hogy a világuk sosem mozdul többé. - mondta Dani. - Nagy árat fizetnek. Egy változatlan, kimerevített pillanat az életük csupán, és ez a pillanat ismétlődik, amikor inkarnálódnak… ahogyan a miénk is… - fedezi fel döbbenten a fiú. - Tehát az egész Naprendszer egy virtuális idősík, és központi bázisa már a Föld.. nem a Vulcanus, holott, amikor idejöttünk, a Vulcanus volt a bázis, mint a Föld valós holdja, és innen irányíthattunk mindent. Ez volt a Tanács egyezsége a Törvények Őreivel. Ezek szerint az egyezség megszegésre került a földi áruló Szövetség által, de ezzel megmentették a teljes Naprendszert, viszont ők maguk és a teljes földi lakosság is együtt véve rabszolga lett, sőt, az egész Naprendszer is.
Az idő rabszolgái… - suttogta Mel reszkető kézzel. Keze Attila kezében volt, és izzadni kezdett a tenyere. - És a tér rabszolgái.. mindezt azért, hogy úgy tekerjük vissza az időt újra és újra, mint egy magnószalagot, és végtelenítve ugyanazt a számot hallgatjuk rajta…

rész

Zuhanás

Szétváltak. Álltak a Vulcanuson, a Vulcanus asztrálsíkján, és nem tudták, most mitévők legyenek. A Földön van a testük. Idefenn a tudatuk, de bármikor visszahívhatják azt a mátrixba. Bizonyosan bemérték őket, mert olyan nehéz volt most itt lenni. Tudták, hogy a Szövetség vadászik a tudatukra, és pontosan az ilyen akciókat nem díjazzák, sőt, képesség-blokkal büntetik. Akár több ezer évre.

Menjünk vissza. - sóhajtja Mel éppen akkor, amikor valamennyien újra azt a mély búgó hangot kezdik érzékelni, amit a Reinkarnációs Csarnokban. A mélyről jövő rezgés a Szaturnusz gyűrűiről egyre hangosabban, egyre zavaróbban tört be a tudatukba. A Földön, az ágyon nyugtalanul hánykolódtak közben.

A búgás fülsiketítővé vált, roncsolta a tudatukat, tépte a lelküket, majd gigászi alakok tűntek fel a Vulcanus felszínén lángoló tűzben. Úgy sétáltak a lángok között, hogy meg sem érintették őket.

Karmavadászok. - suttogta Mel. - El kell tűnnünk innen! Gyorsan!

A karmavadászok egy-egy nagy karmacsomagot, olyasmit, mint egy bolygó elpusztítása, terheltek rá arra, akit éppen rossz helyen, rossz időben találtak. Ennél kisebb kiküldetéseik is voltak, a humanoidoka bármely bolygón a valódi felelősök tetteit, egyéni vagy globális szinteken is rápakolhatták. Ezúttal azonban nagy fogásba nyúltak. Egy LélekSzövetségbe, melynek minden tagja a Földön volt, biztonságban. Ha ki tudják őket onnan szakítani, a teljes karmát rájuk terhelik, örökkön-örökké megkímélve ezzel a valódi felelősöket az elszámoltatástól.

A zúgás már a földi testükbe hatolva roncsolni kezdte a sejtmagokat, mire össze tudták szedni minden erejüket, egymás kezét megragadva, összekapaszkodva próbáltak menekülni, de már késő volt. A karmavadászok, mint mindig, most is, a gondolatnál is gyorsabbak voltak. Elkapták őket és fekete indák erdejébe zárva rabul ejtették mindannyiukat. A gyomruk forgott a mély bűztől, amibe kerültek. Azoknak a bűzétől, akik az elszámoltatástól reszketve szoktak újabb és újabb alkukat kötni, ha lehet valamilyen vérmágiával, vagy ha nem fizikai síkkal rendelkező bolygón vannak, akkor valamilyen fluiddal, de mindenképpen maguk egy részét odaadva cserébe azért, hogy megússzák. A bűz és a félelem, a fájdalom és a harag, a létezés-nemlétezés összeolvadó kínja - mert aki megúszni akarja, az az alkuval együtt nemlétezővé teszi magát és örökkön-örökké bezárva él azon a téridősíkon, ahol alkut kötött -, az indák maguktól kúsztak bele a lelkükbe, és belülről mételyezték meg őket. Mindannyiukat. Mind az ötüket.

Menra lett ismét. Akármennyire is volt bezárva a karmavadászok csapdájába, önnön önmaga lett ismét, mert a vészhelyzet kihozta belőle. Elővette a képességeit, a levegő elem uraként amit vízzel vegyített egyfajta ősi alkímiában, amit még az Orion Rendszerben tanult, elkezdte az indákat elvágni. A társai ugyanígy tettek, ki tűzzel, ki vízzel, ki fénnyel, ki setéttel - Abraxas a démonait hívta, és éjfekete energiával a karmavadászoknak ment neki - Lucifer a tűzzel égetett mindent maga körül, Lucifera tűz-démonokkal pusztította a karmavadászokat, Azraela a halál sarlójával ment nekik, míg egyesével le tudta fejezni őket, majd a Szaturnusz gyűrűiről jövő rosszindulatú energiát állította le, Menra pedig, aki a számok és az idő nagymestere volt, a Szaturnusz gyűrűit állította vissza eredendő állapotába. A gyűrűk egy pillanatra megálltak. Ilyenkor a Világegyetem is visszafojtja lélegzetét. Majd újraindultak. Menra egy igézetet mormolt, amit még Osiristől tanult az ősi időkben, énokiul, egy igézetet, mely mindent feloldoz, mely mindent semmissé tesz, a legkeményebb mágiát is feloldja, a legerősebb alkut is felbontja, a legmocskosabb rontást is megsemmisíti, a legerősebb kötést is elvágja, és a legbonyolultabb terhelt karmát is feloldozza. Mindent. Osiris pecsétjét a tenyerében hívta elő, és vele magát Osirist is. Osiris, ősi szerelme, ott állt előtte, teljes életnagyságban. A Földön most nem volt jelen avatarként, nem inkarnálódott sem velük, sem előttük, sem utánuk. Túl kockázatos lett volna frissen visszaszerzett erejét, Osirisnak a Földön kockára tenni. Ez olyan, mintha valaki a világot tenné kockára.

Osiris átölte Menrát. Az egyik szerelme volt a sok közül, mert az eredendő jang szerelmes minden Létezőbe… Menra reszketett az ősi ölelésben, és megnyugodott, szép lassan. A karmavadászok felszívódtak, mintha a föld nyelte volna őket el. Osiris karjában Menra legyőzhetetlennek érezte magát és ekkor… a Nap mindennél erősebben ragyogott fel, emésztő túzzel, vörös lángú ragyogással borította el a Vulcanus felszínét, magával hozva a sötét anyagot, mely vákuumként, milliárdnyi lehetséges fekete lyukként pettyezi a világűrt.

A Nap gyilkos tűzzel támadt a Vulcanus ellen, mögötte a Nibiru okádta a sötét anyagot, és a Nibiru magával hozta a fekete lyukat is, mintegy büntetésként. Mert a karmavadászok nem tudták ráterhelni öt Létezőre a Szövetség hibáit, így elérkezett a pillanat. A Vulcanus elérte létezésének végpontját, és a bolygó, melyet az emberiség elől eltitkoltak, és mely csak egy volt a sok eltitkolt közül a Naprendszerben - pontosan annyit engednek láttatni a Naprendszerből, amennyi érdekükben áll, főképp halott, lakhatatlan vagy rendkívül távoli bolygókat, holott a Naprendszerben a Merkúr és a Nap közötti eltitkolt Vulcanus bolygó mellett még pontosan 8 bolygó van, amiről nem tudnak az emberek, Naptól a Plútóig, és átellenben, - olyan, mint egy kereszt - még 16 bolygó van, amiről nem tudnak, pedig láthatnánk őket az égen, ha nem takarnák el. Menra és csapata számára ez ismert volt és természetes, mondhatni egyértelmű. Nekik az volt a nem egyértelmű, hogy az emberiség erről miért nem tud.

A Nap körbeölelte, és magába szippantotta a Vulcanust, és az öt humanoid avatar a Földön, az ágyában szinte reszketett. Ha valaki látta volna őket, ahogy a ágyukban láthatóan rémálmuk van, azt hitte volna, rohamuk lett.

Nem tudunk visszatérni időben! - kiabálta túl Lucifera az erős zúgást, és a Napnak is hangja volt, de nem is akármilyen - mint amikor valaki egy fémet a másikhoz dörzsöl, mindez olyan decibelen, ami a fül számára elviselhetetlen. A lángok egyre magasabbra csaptak körülöttük, és lassan a Vulcanus egy nagy lánggá válva kezdett belezuhanni a Napba.
Meg kell próbálnunk, különben a testünk odalent spontán égéssel ég el! - kiáltott vissza Lucifer, és erősebben markolta Lucifera kezét.
Itt ragadunk ! - Azraela remegett, de kezdte előhívni magából az őserőt. Az élet és halál feletti döntési jogot…
Tenned kell valamit ! - kiáltott rá Menra.

Abraxas nem szólt semmit, behunyt szemmel, halálos nyugalommal koncentrált. Hívta a setétet, hívta, hívta magába, egyre mélyebbre, egyre erősebben, egyre többet. Jöttek a démonjai, több ezren, több millióan, betöltötték először belülről, majd kívülről vették körbe őt is, és a többieket is. A setét átölve tartotta őket és kezdte kiemelni a lángoló pokolból, amely a Napban kialakuló fekete lyuk felé tartott. Egyelőre nem értették, hogy a hárommilliárd évre előre progonsztizált teljes Naprendszer megsemmisülés hogyan tud most bekövetkezni, valamint azt sem, hogy a Föld 4881-ben nem lepusztult felszínnel létezik alattuk, hanem ellenkezőleg - uniformizált, félelmetesen egysíkú városokkal, és totális rabszolgasággal az elit alatt élő tudatuktól megfosztott emberekkel, akik olyanok, mint a gépek. Az időcsúsztatások a Szövetség ellen fordultak, de ők a Földet továbbra is egyetlen síkban tartva megőrizték maguknak az emberiséget, mint nyíltan rabszolga fajt…. A Naprendszer azonban most, itt, mégis kezd megsemmisülni, és Menráék látták, hogy Föld kezd becsúszni a Vulcanus után a Napba, mert a Nap fekete lyukká válva kezdi magába szippantani a teljes csillagrendszerét. Minden bolygó egymás után, Mars, Venus, Hold, Föld, Merkúr, Jupiter, Szaturnusz, Neptunusz, Uranus, és a többi, amelyeket az emberek nem is ismernek, pedig ott vannak az orruk előtt, csak nem látják.. minden bolygó az óriási, gyilkos vákuumba csúszik, egymás után, mintha a kivégzőosztag egyesével lőné őket fejbe…

A setét azonban terjedt, egyre terjedt, és Abraxas mellé a többi démoni úr is megérkezett, Lucifer pedig Luciferával a fizikai sík megőrzésére koncentrálva besegítettek. Azraela Anubissal kezdett teljessé válni, és az életet választották a halál helyett, ezt a rezgést bocsátották ki, egyesítve a setéttel, amely, mint ősi anya, kebelébe vonva a Naprendszert, a fekete lyukat kezdte el kitölteni belülről, hogy az egész Naprendszert áthúzza a fekete lyuk másik oldalára, mondhatni egy újabb, alternatív univerzumba.

Először egy fekete falat láttak maguk előtt, mintha áthatolhatatlan lenne, majd egy nagy fényt a közepén, amely olyan volt, mint egy egyre táguló gömb. A gömb vonzotta őket, mágneses erővel, és valóban - a Naprendszerénél sokkal magasabb mágneses frekvencia uralkodott a gömbben. Koncentráltak a gömbre, és ott, akkor, tudták, ez a valóság. Az emberek a Földön békésen alszanak, és mit sem tudnak erről, de mire reggel felébrednek, egy másik, alternatív univerzumban lesznek, és még csak fel se fog tűnni nekik. Azután pedig a rabszolgatartó társadalmukat kell felszámolni. A gömböt elérve koncentráltak egy olyan pentagrammra - a legősibb védelmi szimbólum -, amelynek öt sarkát ők alkották, közepét pedig maga a Naprendszer, majd, mintha megfogták volna az egész Naprendszert, áthúzták a gömbön a túloldalra.

A túloldalon először teljes sötétség fogadta őket, majd a szemük láttára állt fel a teljes Naprendszer újra, mintha mi se történt volna…

Mel izzadva, reszketve ült fel az ágyában. A feje zavaros volt és iszonyúan fájt, szinte migrénesen. Mi a fene volt ez? Ránézett a telefonja kijelzőjére. Éjjel három óra múlt pár perccel, az éjszaka azon szakasza, amikor bármi megtörténhet és meg is történik. Lassan tisztult a feje, felállt, és a konyhába indult egy pohár vízért. A szokásos mély éjjeli csend fogadta, a szülei aludtak, a konyhapult makulátlanul csillogott az éjszakai holdfényben. A hűtőhöz ment, és ásványvizet töltött magának. Lassan itta, kortyonként, mert nagyon émelygett a gyomra. Azt kutatta magában, ki az a Leslie, ki az a Naomi, Attila, és Dani… hiszen sosem látta őket.. sosem…. ő nem találkozott egyikükkel sem.. pedig a park emléke olyan élénken élt benne, és a találkozásuk is… mégis, olyan távolinak tűntek, és ott, akkor Mel biztos volt benne, hogy soha nem találkozott velük, pusztán álmodta az egészet. A borzongás járta át arra az emlékképre, amit a fekete lyukon átzuhanó, alternatív univerzumba érkező Naprendszerről látott, kavargott az agyában a tér és az idő, és iszonyú erős, jeges felismerés markolta meg a gyomrát.

Uramisten… - suttogta mintegy maga elé. - De hát ez mind igaz volt.. nem álom volt..

Csak az alvó ház csendje válaszolt neki. A telefonja üzeneteit nézegette. Tisztán emlékezett rá, hogy este, miután a parkból hazatértek, még egy közös messenger chaten a holnap reggel nyolc órát tárgyalták le egymással. Ki mit hozzon, ki milyen szerepet vállaljon az egészben. Megdöbbenve, remegő kézzel pörgette a messenger beszégetéseit, de a csapat, az ötös fogat nem volt sehol.. sehol..

Istenem, mi ez… hol van.. hol.. - nem volt sehol. Senki és semmi. Mintha meg sem történt volna. Érezte, hogy a mátrix kúszik fel a torkán, mint a hideg higany, és elszorítja. Meg akarják semmisíteni az emlékeit.. azt akarják, hogy ők azt, amit odafent láttak, soha, senkinek ne mondják el….. gázlángoznak.. kétségbe vonatják vele a valóságot, és sejtette, ez van a többiekkel is. Eltűntek. A telefonszámuk is.. mindenük.. istenem, de hát ő a számok embere.. kétségbeesetten kutatott az agyában Naomi száma után, az övé volt a legegyszerűbb. Egyszercsak beugrott. Már tárcsázott is, kisettenkedve a házból a kertbe, hogy senkit ne ébresszen fel.
Hello.. - fáradt, elgyötört hang szólt a telefonba.
Szia… Menra vagyok…
Tudom. - élénkült fel a hang hirtelen és már egyértelmű ett minden ott is, itt is.
Hát mégis megtörtént.. - Mel arcáról csorogtak a könnyek megkönnyebbülésében a telefont tartó ujjaira.
Meg Menra. Meg… - Naomi suttogott. Ő sem akart senkit felébreszteni. Még nem…
Találkozzunk. Most…

Sorra hívták a többieket, mert Naomi meg Les számára emlékezett, naná, hiszen kimentette jegyzetben is, máris fülig szerelmesen. Nem sokkal később, talán egy óra sem telt, öten álltak a park füvén és az éjszakai égbolt fölébük úgy borult, mint szerelmes nő szoknyája a saját titkaira.

Tudták mindannyian, mind az öten, biztosan tudták, hogy ez már egy új időszámítás kezdete. Megtörtént, amit láttak, ők is léteznek, és találkoztak, most is itt vannak, egymás kezét fogva, kapaszkodva a valódi valóságba.

Tudom már, hol keressük a Holt Tengelyt. - mondta könnyek között Menra. Sírt, igen sírt, a megkönnyebbüléstől. - A gömbben. A fehér gömbben. Az a téridősíkok központi forrása. Nem a Földön van, újabb átverés. Csak azt nem tudom, a Tanács hová tűnt és miért vertek át minket, de ez most mellékes, később is ráér. A Holt Tengely a legfontosabb.
Igen. Mielőbb el kell érnünk. Újra. - mondta Azraela, és nagyon büszke volt Menrára. Megtette Menra azt, amit sok milliárd éven át nem tudott, és ehhez a Föld kellett, a sokkoló mátrix kellett, és az, hogy átérezzék, mit is jelent a mátrix. Mit is jelent a pusztulás szélén állni. Örökkön-örökké az utolsó pillanatban állni, másodpercekkel a végleges halál előtt, mégis látva a további utat.

Szólniuk sem kellett egymásnak. Behunyták a szemüket, és érezték, hogy emelkednek, habár a testük a talajon maradt, ők mégsem. A fehér gömb egyre tágult előttük, és ők tudták, hogy a Holt Tengely az egyetlen esély, és mindig az is volt az egyetlen esély, és a Vulcanus az utolsó bástya, amiről irányítani tudják, nem a Föld. Hát nem csoda, hogy az emberiség elől ezt eltitkolták. A Vulcanus az a hely, ahonnan a humanoidok a kezükbe vehetik újra az irányítást. A fekete lyuk is ott volt, lágyan, rezegve fogta körbe a fehér gömböt.

Beléptek a fehér gömbbe, és egymást ölelve jutottak át. A Nap tüze égette az arcukat. A Vulcanus ismét olyan volt, a túloldalon, mint annak előtte. Halott, de mégis, ott volt benne maga az élet. Annyiszor mennek át a Holt Tengelyen, ahányszor csak akarnak.

Várjatok! - kiáltott fel meglepetten Menra.. mert a gömb magába ölelte a Földet, és kifordította a Naprendszert éppen az orruk előtt… - Tehát most vagyunk az új valóságban, és fordítva megyünk át… a régi valóságba.. az egész olyan, mint egy tükör.
Igen, igen. Én is látom. - erősítette meg őt Lucifer. - És a tükör mindkét oldalán tükrözi az alternatív, új világegyetemet. Ami nem is új, mert újra és újra átcsúszunk a tükrön. A Föld pedig tükrözi a Holt Tengelyt. Valóban nem a Földön van, hanem a Vulcanuson, de mint hogy a Földön mindennek csak a tükörképe van, ezért kerestük a Holt Tengelyt a Földön. Valójában semmit sem a Földön kell keresni, mert a Föld nem más, mint egy tükörkép… - elhallgatott, mély megdöbbenéssel. - A Föld.. egy alternatív idősík, egy mesterséges tükörkép, egy virtuális valóságot vetítenek a Tengelyre, és az vetül előre és alkot egy bolygót, mintha lenne, pedig nincs… vagyis van, amikor időt és teret adunk neki, és minden a Holt Tengelyen át válik valóságossá, és azon át válik valótlanná is, újra és újra, majd minden újrakezdődik…

Látták. Mindannyian. A téridő alternatív csúsztatásait, azt amiből a mátrix felépül. A gyomruk összeszorult ettől és tudták, a megoldást az alternatív univerzumban kell keresniük. Úgy döntöttek, átteszik oda a tudatukat, és ezzel megszűnnek a Földön létezni…