MOST KELL NAGYON SZERETNI

Most kell nagyon szeretni,

a táguló örvényben egymás szemébe nézni,

egymás kezét  el nem engedni,

biztosnak lenni,

nem hinni a távolban süvöltő szélnek,

sem a közeli álarcos lidércnek.

Most kell nagyon bízni,

a fák leveleinek susogásában,

meghallani a szerető suttogást,

a felkelő Napban összeolvadni -

még az éjjel is vigyázva áll őrt.

Most kell nagyon élni,

érezni, amit halandó nem hitt,

hogy van boldogság mely túlnő

azon amit a szív befogadni bír,

de azért élünk, hogy érezzünk,

és amit érzünk ajándékként

egymásnak nyújtsuk át.

Most kell nagyon tudni,

a kétség hervadt faleveleit

kisöpörni mindörökre,

nem számít már -

régen volt -

beleállni a Nap tüzébe,

szívünk mint a szárnyaló főnixmadár.

Most kell nagyon szeretni,

de csak mint lágyan kibomló hajfonat,

mely simogatja a tenyered,

csak mint finom ívű selyemruha,

mely átöleli a tested.

A tűz nem éget, nem perzsel,

a melege életet ad,

a megfoganó jövő

kihajtotta hófehér szerelem virágait,

érintetlen tájon, ahol az idő kezdődött és véget ér,

termékeny tájat érint a kéz,

ajándék ez, könnyű nyári szellő,

de súlya van, mint a szépasszony hajának,

mely mögött mély szerelem kincseket rejt a kitáruló női szív.

Eszter

2018. június 19.